Spanyolországi napló

MÁSODIK RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

9

DECEMBER 22

A köztársaságiak ma már egészen másképpen tüzelnek, mint azelőtt. A Madrid alatti lövészárkokban kezdik megérteni, hogy a ravaszt nem a dörrenés, hanem elsősorban és csakis a találat kedvéért kell meghúzni. Látszólag ez olyan, mint a kétszerkettő. Ebben a háborúban azonban a kétszerkettőt is újra meg kellett tanulni. Két hónappal ezelőtt még mindkét oldalon nagy divat volt, hogy – itteni kifejezéssel – „tűzzel támadtak”. Nem a tűz segítségével, hanem magával a tűzzel. Ez azt jelentette, hogy egy hadseregcsoport milliónyi lövedéket, töltényt vételezett, és irgalmatlan tüzelésbe kezdett. Mikor kilőtték a legutolsó töltényt és lövedéket is, és az ellenség mégsem hátrált meg, a támadást befejezettnek és eredménytelennek minősítették. Ma ezen már csak mosolyognak, pedig nemrég egyáltalán nem volt tréfa!

Ma a köztársasági egységek csínján bánnak a tölténnyel, és kerülik a lövöldözést. Egymás után tűnnek fel a mesterlövészek, sőt egész mesterlövész-alakulatok. A géppuskákat sem vaktában, hanem alapos körültekintéssel helyezik el, vagy pedig azokat a helyeket tartják tűz alatt, amelyek a legalkalmasabbak az ellenségnek a mozgásra. Ugyanez vonatkozik a tüzérségre is; miután elsajátították a zárt állásokból, közvetett irányzással való tüzelés művészetét, megtanulták azt is, hogyan kell az első vonalakból, közvetlen irányzással gyilkos tüzet zúdítani mozgó célpontokra, harckocsikra. A tüzéreknek szívügyükké vált a feladatuk, óvják a fegyvereiket. A mi részlegünkön egy támadás során a fasiszták felfedezték az egyik ágyút, és kézigránátokat hajigáltak rá. A tüzérszázados, bár súlyos fejsebet kapott, mindaddig a helyén maradt, míg az ágyút teljes biztonságba nem helyezték.

A köztársaságiak is nagyon megkedvelték az aknavetőket és gránátvetőket. Eleinte ezeknek az „árok-ágyúknak” nem volt becsületük, de ma már Madrid védelmi vonalának egész hosszában alkalmazzák őket.

A köztársasági katonának ma már a megjelenése is más, mint még nemrég volt. Hol van már a fantasztikus külsejű partizán, aki pávatollas köcsögkalapot vagy mexikói sombrerót, jobb oldalán mauzert, bal oldalán ősrégi toledói kardot viselt? A tél, s ami a fő, a háború súlyosabbá válása ráncbaszedte a katonákat és a parancsnokokat. Ha egyenruhájuk nem is egészen felel meg az előírásnak, általában egyformán vannak öltözve: kétsoros rövid posztókabát, posztónadrág alul bakancsba gyűrve, posztóból, bőrből vagy prémből készült, fülre húzható sapka, amilyet a mi síelőink hordanak (a baszkok megtartották a saját sapkájukat).

És természetesen a takaró. A spanyol katona a világ minden kincséért sem válik meg a takarójától, mindenüvé magával viszi. Nekünk ez talán komikusnak tűnik, de tudni kell, hogy itt a köpenyt jóformán nem is ismerik. A tisztek körgallért hordanak, de tulajdonképpen ez is takaró (manta), csak a közepén nyílás van a fej számára, csat van rajta, hosszú végei pedig szabadon libegnek. Nincs az életnek olyan megnyilvánulása, amelyben a katona ne használná a takarót. Ebben alszik, ebben áll őrséget, ebbe burkolózik, ha esik az eső, ebbe csavarja a cókmókját, élelmét. Takarót terít maga alá, ha fekvő helyzetből lő. A sebesültet, a halottat is takaróba csavarva vagy takarón szállítják el.

Persze minden népnek, sőt minden embernek megvannak a maga szokásai. A lövészárok-élet azonban elmossa a különböző nemzetiségű katonák közti különbséget. A spanyol katona, akárcsak angol vagy török bajtársa, unatkozik a lövészárokban, ugyanakkor úgy ragaszkodik hozzá, mint a házához. Ha eláll az eső, kifekszik a napocskára, jóllehet ez talán az életébe kerül. Hangulata igen változékony, s ez bizony kihat harcképességére. Abból a futóárokból, ahol ma voltam, tegnap este a fiúk odakúsztak az ellenséges lövészárkokhoz, és vagy száz méteres szakaszon röpcédulákat szórtak szét. Mondanom sem kell, hogy ezzel mekkora kockázatot vállaltak. Reggel viszont ugyanők alaposan begyulladtak, amikor a fasiszták tűz alá vették a szomszédos futóárkot. A katona itt – de így van ez mindenütt – biztosabban érzi magát az állásban, és könnyen elveszti a fejét, ha mozgó harcra kerül sor. Itt aztán nyomban megmutatkozik, milyen nagy szerepe van a tapasztalt parancsnoknak. A nyílt harcban járatos marokkóiak és idegenlégiósok élén szakképzett tisztikar áll, s ez rákényszerítette a tapasztalatlan városi munkáscsoportokat s ugyancsak kezdő munkás-parancsnokaikat, hogy felzárkózzanak ellenfeleikhez.

Fölösleges hangsúlyozni, milyen nagy szerepe van a politikai apparátus munkájának a katonák harcos szellemének formálásában. Madrid alatt ez a munka igen nagy eredményeket ért el, ha nincs is még minden rendben. A lövészárkokban több is van a politikai és felvilágosító munkát végzőkből, mint kellene, de az igazi katonai komisszárok száma még kevés. Ráadásul a csapatparancsnokok nagyon gyakran arra használják fel a komiszzárokat és a politikai megbízottakat, hogy a különféle ellátási intézményeknél kilincseljenek, pedig a harcosok mellett lenne a helyük.

Miguel Martinez sokat vesződött a komisszárokkal, amikor kötelezővé tette nekik a rendszeres politikai jelentések írását, hogy a parancsnokság és a felsőbb politikai szervek világos képet kapjanak az alakulatok harcképességéről, politikai és erkölcsi magatartásáról, s hogy egyúttal maguk a komisszárok is hozzászokjanak a fegyelemhez. Ez nagy nehézségekbe ütközött. A politikai jelentések vagy a parancsnok jelentését szajkózva, bürokratikus megállapításokat tartalmaztak az állítólagos teljes rendről és magas fokú erkölcsi öntudatról, vagy az ellenkező végletbe estek, s minden bírálat nélkül egyszerűen leszögezték, hogy az alakulatokon és a parancsnokokon egyaránt pánikhangulat és tehetetlenség lett úrrá. Nagyon nehéz volt leszoktatni íróikat a túlzásokról.

Nézzük meg, milyen politikai jelentést írt október 26-án Virgilio Llanos, a brunetei alakulatok komisszárja:

„Veszteség: egy sebesült, nyolc beteg. Az alakulatok morális hangulata kitűnő, a támadási kedv igen nagy. Fegyverzet: puska 5026, gépfegyver 32, golyószóró 4, löveg 9. A helyzet változatlan. Napi események: demonstratív mozdulatok Navalcarnero irányában. Az ellenség gépfegyvertüzére alakulataink erélyesen válaszoltak. Légierő: ellenséges repülőgépek 17 órakor támadást intéztek ellenünk. Szökések: 1 őrmester, 4 tizedes és 31 nemzeti gárdista, aki a chapineriai útkereszteződést védte, a fegyverekkel és lőszerrel együtt eltűnt.”

Ugyanennek a komisszárnak november 2-i jelentése:

„Veszteség: nincs. Az alakulatok morális hangulata: nagyon nyomott, mint rendesen. Az este megszökött egységek továbbra is hiányoznak. A körükben keletkezett pánik oka az, hogy nem kapták meg a megígért lőszert. Elhelyezkedés: pillanatnyilag Boadilla del Monte. Lehetséges, hogy ma Majadahonda felé vissza kell vonulnunk.”

Virgilio Llanos igen derék, értelmes komisszár (szocialista). Mindkét jelentése azt tükrözi, hogy munkájának első napjaiban, a Madrid alatti általános visszavonulás közepette még tapasztalatlan, zavart volt. Tudjuk, hogy Boadillát se november 2-án, se 3-án nem ürítették ki, még két hónapig tartották.

Nézzük meg Pedro Alcorcon komisszárnak a valóságot kendőző november 5-i jelentését:

„Veszteség: 11 beteg. Morális hangulat: kitűnő, csak az rontja, hogy a harcosok fáradtak, kérik a rég megígért pihenést. Az alakulat elhelyezkedése: a tegnapi. Kultúrmunka: felolvastuk a kormányhatározatokat, és ismertettük az újságok tartalmát. Esemény: nem volt.”

Valójában az alakulat otthagyta állásait, s a harcosok fele kereket oldott. A komisszárt leváltották, bíróság elé akarták állítani, de – nyomtalanul eltűnt.

Itt van viszont Miguel november 2-i politikai jelentése az estremadurai útról:

„Ellentámadásban levő csapatunkon ellenséges repülőgépek rajtaütöttek. A harcosok gyorsan szétszóródtak és lehasaltak, ezzel sikerült elkerülni a veszteségeket. Az ellentámadás fogyatékosságai:

1. Csaknem egy órás késéssel kezdtük.
2. Az egységek mozgása hihetetlenül lassú volt, jóllehet a tankok megtisztították előttünk az utat.
3. Az egységek támadáskor túlságosan szétforgácsolódnak. Nagyobb csoportokban és sokkal gyorsabban kell haladni. A parancsnokoknak, különösen a szakasz- és századparancsnokoknak nem szabad elveszteniük szem elől embereiket. Kisebb rohamcsoportokat kell alakítani, amelyek elsőként veszik fel az érintkezést az ellenséggel, különben az ellenséges tűz megállít bennünket a nyílt terepen anélkül, hogy elértük volna az ellenséges állásokat, s így a, támadás teljesen haszontalanná és értelmetlenné válik.
4. Az alakulatnak csak ellenséges légitámadás esetén szabad szétszóródnia, minden más esetben tömörebben, csoportosan, nem pedig egyenként kell mozognia; előrehaladás közben ki kell használnia a terep nyújtotta fedezékeket.
5. Gyalázatosan van megszervezve a harcosok élelmezése, pontosabban: sehogy sincs megszervezve. A támadást késleltette a reggelire való várakozás. A harcosoknak végül üres gyomorral kellett elindulniuk, mert a reggeli egyáltalán nem érkezett meg. Csak 2 óra tájban hoztak egy kevés kenyeret, paradicsomot és bort. A parancsnokok és a komisszárok szardíniát kaptak, mi azonban egy kondérban összekevertük hagymával. A parancsnokok csak akkor tarthatnak igényt jobb élelmezésre, ha az egész alakulat megkapja az őt megillető ellátást.
6. Bátrabban kell elemezni és bírálni a hibákat, ez a győzelem egyik útja.
7. Az újságok későn érkeztek meg, amikor egyetlen katonának sem volt már se kedve, se ereje olvasni. Az újságokat szállító gépkocsi 15 perc alatt ér ide a város központjából – ki az, aki feltartóztatja? A politikai biztosságon kell lennie egy felelős személynek, akinek semmi más dolga nincs, csak az, hogy az újságokat eljuttassa a harcoló egységekhez, s az átvételt, az időpont megjelölésével, aláírással nyugtáztassa.”

Novemberben és decemberben a komolyabb és gyakorlatiasabb jelentések már nem mennek kivételszámba. Nézzük meg például egy komisszár december 19-i jelentését.

„Veszteség: egy halott, egy sebesült. Tegnap este egységünk kétszáz méter szélességben megrohanta és elfoglalta az ellenség lövészárkait. Virradatig az elfoglalt szakaszt megerősítettük, felkészültünk az esetleges ellentámadásra, gépfegyverfészket építettünk ki. A lövészárkok közvetlen megközelítéséig a támadás egyetlen lövés nélkül zajlott le. A harcosok lelkesen és bátran küzdöttek. A harcban kitűnt Bartolomé Tur gyalogos őrmester, előterjesztettük hadnagyi rangra. Az ellenségtől lőszert, takarókat, ásókat és a sáncmunkához szükséges egyéb felszerelést zsákmányoltunk. A sikeres éjszakai támadás eredményeképpen a harcosok és a parancsnokok hangulata nagyon megjavult.”

Az egyik frontszakaszon a lövészárkokban valóságos nagyüzemre rendezkedtek be, kulturális és felvilágosító munka folyik, tanfolyamot indítottak az analfabéták számára, filmeket vetítenek. A fedezékekben iskolai padok, földgömbök és táblák. Szerintem ez túlzás. Ilyesmit messze a hátországban kell csinálni. A brigádot ez a berendezés nagyon erősen odaköti körletéhez, nem szívesen adja át majd a helyét vagy az ott levő holmit egy másik alakulatnak. De még rosszabb, ha a brigád mindezt magával akarja hurcolni. Ha a harcoló katonának és katonai egységnek mindenféle cókmókkal kell törődnie, abból csak baj lehet. Emilio Jiménez estremadurai paraszt magával cipelt a lövészárokba egy gitárt, sőt még egy töröttet is, két vánkost, egy Kropotkin-arcképet aranyozott fakeretben, egy szép falovacskát (a fiának), egy ébresztőórát, egy szalmakalapot, két hatalmas, srapnelből csinált poharat, egy zsák vetőmagot, egy címeres markolatú régi toledói kardot. A kardot nekem ajándékozta.

 

DECEMBER 23

– És a háború után mit fogsz csinálni?
Erre a kérdésre mindenki először felkapja a fejét, aztán mélyen elgondolkodik rajta.

A mi lövészárkunkban bizony nem sok ember akar a háború után is katonáskodni. Csak verjék le a fasisztákat, űzzék ki a németeket és az olaszokat, s Juan Fernández megint tisztviselő lesz a San Sebastián-i vámhivatalban, Valentino López újra kinyitja valenciai újságos bódéját. Emilio Jiménez pedig újra szántani fog kemény, fukar estremadurai földecskéjén. Természetesen mindegyik hozzáteszi, hogy ennek a háborúnak meg kell változtatnia az életet, ha nem is teljes egészében, de sok tekintetben. Egyszer s mindenkorra ki kell űzni a vámhivatalokból a korrupt és reakciós elemeket. Nem lesznek többé spekulánsok és fasiszták Valenciában, a fennhéjázó nemes nem fog többé gúnyt űzni Emilio Jiménezből. Amikor a fiatal Paco Domingóhoz fordulok kérdésemmel, a fiú barátai felelet helyett indiszkréten lekapják Paco fejéről a milicista sapkát. Paco tarkóján titokban ott göndörödik a jellegzetes torreádorhaj. Kissé meg van kurtítva, de csak annyira, hogy ne látsszon ki a sapka alól. Ha majd kell, két hét alatt utána nő. Ha majd kell! Hát persze hogy kell. Paco Domingo sikersorozatát a kellős közepén szakították félbe a lázadók. A fiatal torreádor már ötven bikát küldött rendkívül érdekes, egyéni módon a másvilágra. Igen szépen kezdtek írni róla a legszigorúbb kritikusok is. Az újságkivágásokat még itt a lövészárokban is őrzi. Paco bizonygatja, hogy a háború után azonnal államosítani kell minden olyan spanyol bikatenyészetet, amely viadalokra szánt állatokat nevel. És ugyan nem lehetne-e turnét szervezni Oroszországban? Spanyolországban a bikaviadal-szezon októberben befejeződik, télre el lehetne utazni Moszkvába … Elképzelem Domingót, amint orosz nemezcsizmában, a Dinamó stadion jegén leszúrja az állattenyésztő tröszt legjobb tenyészbikáját, s a hideg végigfut a hátamon. Vajon érdemes kiábrándítanom Pacót, aki ennyire szilárd elhatározásában? Érdemes rombadöntenem szép terveit? Nem, nem érdemes.

Ezek az emberek csak egy időre fogtak fegyvert, hogy visszaverjék a fasiszta inváziót. De vannak a madridi lövészárkokban olyanok, akikből új hivatásos katonák formálódnak, akikből kialakul majd a köztársaság reguláris hadseregének magva. Ángel Blanco kőműves nagyszerűen verekedett az Egyetemi Városban. Golyózáporban vitte hátra egy elesett német antifasiszta tetemét, hogy az ellenség ne gyalázhassa meg a holttestet. Most már őrmester, ő vezeti a katonákat minden rohamban és támadásban, egyszer már meg is sebesült, hamarosan katonai iskolára kerül; egyetlen vágya a katonai szaktudás, a katonai hivatás. Ariz kapitány katonás megjelenésű, parancsoláshoz szokott ember; az acélsisak alól energikus, akaraterőt sugárzó arc tekint ránk, talpig parancsnok, nagy tekintélye van katonái körében. Pedig a régi spanyol hadseregnek még a közelében sem járt. Öt hónappal ezelőtt még békésen tanítóskodott egy asturiai falucskában, s háborúkkal csak a történelemkönyvben volt dolga. Most ízig-vérig tiszt, s akadémiáról álmodozik, de nem pedagógiai, hanem katonai akadémiáról.

– Annál is inkább, mert az én tanítói pályafutásomnak fuccs: mint milicista beosztottam lett az Oktatásügyi Minisztérium elemi iskolai ügyosztályának igazgatója. Viszonyunk a lehető legrosszabb.

Az igazgató, aki ott áll mellettünk, és a zokniját stoppolja, komoran bólint:

– Csak kerüljön a kezem közé a minisztériumban, majd adok én neki!

 

DECEMBER 24

„Három napon át tombolt a vihar. Úgy tépett, cibált mindent, hogy egy betűt sem lehetett leírni. Fregattunk, az Északi Sas Gibraltáron túl jár. A kormány eltört, a vitorlák cafatokban, az áramlat délnyugat felé sodorja a hajót. Merre vetődünk, mi lesz velünk? Éjszaka van. A szél elcsendesedett, a hullámok elsimulnak. Ülök a kajütben és írok. Amit sikerült leírnom a látottakból és tapasztaltakból, palackba zárom és a tengerbe dobom. Téged pedig, aki megtalálod, kérlek, küldd el a megadott címre. Mindenható Isten! Erősítsd meg emlékezetemet, élesítsd meg eszemet, könnyíts fájó, kétségektől elkínzott lelkemen. Pavel Jevsztafjevics Koncov tengerész vagyok, II. Katalin őfelségének, minden oroszok cárnőjének hajóstisztje. Öt évvel ezelőtt Isten kegyelméből kitüntetést kaptam a csesmei ütközetben. Én voltam az, akinek sikerült akkor a sötétségben rávetnem az ellenségre az első izzó gyújtógolyót. Ettől a golyótól, mely a lőporos kamrába talált, lángralobbant és levegőbe repült a török vezérhajó, gyújtónaszádjainktól pedig kigyulladt az egész ellenséges hajóhad …”

Kék kötésű nyitott könyv fekszik a térdemen, vastag lapjai kissé megsárgultak. Grigorij Petrovics Danyilevszkij műve, a Tarakanova hercegnő. II. kötet, hatodik, bővített kiadás, a szerző fényképével, nyomatott Szentpétervárott, a Vaszilij-szigeten, Sztaszulevics nyomdájában. Mellettem, az úttestből kiemelt kövön egy szelet Suchard csokoládé, egy rézöngyújtó – hosszú sárga kanóc lóg belőle -, egy szőlőfürt az El Solba csomagolva s egy külföldi ritkaság, egy doboz Kazbek cigaretta. A dobozon délceg hegyi lakó vágtat gyors lován, előtte kék árnyékok a Kaukázus hófödte csúcsain, melyek magasabbak, nyugodtabbak, mint itt ezek a lejtők, a Guadarrama fehér lejtői.

Ma ünnep van, karácsony előestéje. Nincs benne semmi egyházi vonás. Az ünnep vallási értelme elmosódott, megmaradt az igény a pihenésre, a szórakozásra, egy nyugodt, dús este eltöltésére. A harcosok kibontják a Katalóniából, Valenciából kapott csomagokat, megosztják egymással a szalonnát, keménytojást, szőlőt. Az én Kazbek-dobozomat is többször meglátogatták már a megbámult, fáradt katonaujjak.

Grigorij Danyilevszkij könyvét leányától, Alekszandra Grigorjevnától, Rodriguez tábornok feleségétől kaptam. A Tarakanova hercegnő és a Mirovics szerzőjének romantikus szellemét örökölte a leánya: Alekszandra Danyilevszkaja európai vándorútra indult, eljutott a Pireneusokon túlra, s a harkovi szépség meghódította egy spanyol tiszt szívét. Férjhez ment hozzá, egész életére itt maradt ebben az idegen, ismeretlen országban, de fogadalmat tett, hogy gyermekeit legalább félig orosznak neveli. Nagy-nagy türelemmel és szeretettel foglalkozott két leánykájával, megtanította őket írni, olvasni, megismertette velük az irodalmat, egész kis orosz könyvtárat rendezett be házában, és lányaival kórusban szavalta az orosz verseket, kiváltva ezzel a jó Rodriguez csodálatát és naiv elragadtatását. Rodriguez, mint mondják, baloldali ember volt, a rajongásig szerette családját, néhány évvel ezelőtt halt meg hosszas betegeskedés után. Rodriguez mama egy szép napon megjelent a Palace-ban. Gyönyörű ősz asszony. Lányai, Julia és Elena – teljesen spanyol típusok – felajánlották, hogy minden erejüket és tudásukat a Szovjetunió és új hazájuk barátságának szolgálatába állítják. Ez éppen a legkritikusabb pillanatban történt, akkor, amikor az ellenség eljutott Madrid falaihoz. Valamennyiüket beültették egy gépkocsiba a Komszomolszkaja Pravda tudósítóival együtt, és Alicantéba szállították. A kereskedelmi képviseletnél kezdtek dolgozni tolmácsként. A könyvtárban található Tarakanova hercegnő, az ősi orosz mondák, Tyutcsev felbecsülhetetlen segítséget jelentett a madridi lövészárkokban eltöltött hosszú-hosszú órák alatt.

A hadseregparancsnokság karácsonyi hadparancsot adott ki. Mindenkinek kellemes ünnepeket kíván, de a katonák figyelmébe ajánlja, hogy az ünnep előestéjén ne merüljenek bele túlságosan az ünneplésbe, mert a fasiszták – ki tudja, hányadszor már! – újabb napot jelöltek meg a fővárosba való bevonulásra: Krisztus születésének napját. Franco tábornok tegnap látogatást tett Boadilla del Monte körzetében. Mindenféle meglepetés lehetséges.

Az első vonalakban megkettőzték az őrszemeket és az elővédeket. Hol itt, hol ott dördül el egy-egy óvatos lövés, hangzik fel egy-egy rövid gépfegyversorozat. És mégis jóleső érzés ünnepelni, jó elüldögélni csak így, semmittevéssel a lövészárok mélyedésében, cigarettázni és torkoskodni a kiterített takarón. Valaki hozott még egy darabka kitűnő sajtot; élvezet nézni, ahogyan a vékony borostyánsárga szeleteket vágják belőle. Öt-tíz percenként lehet csipegetni egy kis szőlőt, sajtot vagy csokoládét, vagy jót szívni a cigarettából. De különösen a könyv jön nagyon jól: „A derék, napbarnított, jóképű francia, a schooner parancsnoka sietett igazolni nagylelkű nemzetének hírnevét. Amikor felismerte bennem az orosz tengerészt, alaposan szemügyre vett, egy darabig hallgatott, aztán csendesen kérdezte: »Nem Koncovhoz van szerencsém?« »Miből gondolja?« – kérdeztem riadtan. »Ó, csak szeretném – válaszolta ha így volna! A bátor Koncovot valamennyien sajnáltuk, és érdeklődtünk, mi történt vele … Boldog lennék, ha szolgálatot tehetnék neki … «”

Az alkonyat téliesen gyorsan ereszkedik le az állásokra, és egy csapásra megváltoztatja a környezetet. A kiégett páncélkocsi roncsa és a mellette fekvő négy holttest belevész a sötétségbe. Már tizenöt napja hevernek a vonalak között, a „senki földjén”. Hozzájuk férni nem lehet, mert mindkét fél belőtte a terepet. Elcsendesednek a gépfegyverek, megerősödik a tüzérségi tűz. A robbanások hol hátulról, a madridi utcák felől, hol egészen közelről hallatszanak. Mindkét fél részéről gyakran lőnek fel világító rakétákat az esetleges váratlan támadás megelőzésére. Az ellenség oldalán egyszer csak pislákoló jelzőtüzet figyelünk meg. Ezzel helyettesítik a nappali jelzőszolgálatot, amely régi szokás szerint integetéssel irányítja a tüzelést. A köztársasági tüzérség már áttért a telefonra. A jelzőtüzet golyózápor oltja ki.

Hirtelen ádáz gépfegyver- és puskatűz hallatszik. Senki sem tudja, ki kezdte el. Sebesültet hoznak. – A kapitány írjon a kórháznak – kiáltozza -, hogy ne vágják le a lábamat, mert különben el sem megyek!

A zűrzavar fokozatosan elcsendesedik.

Kilenckor hozzák a vacsorát. A nyugalom és a fegyverszünet szent órái ezek. Spanyolországban ebéd- és vacsoraidőben nem harcolnak. Különösen karácsony estéjén!

A köztársasági alakulatoknál sokkal jobb az élelmezés, mint a hátországuktól elszakított lázadóknál. A köztársaságiak húst, rizst, forró levest, a lázadók nap nap után hideg babot, paradicsomot esznek. Ez mindkét táborban állandó beszédtéma. A harcosok, akiknek a vacsorától jó hangulatuk kerekedett, előszedik a maguk készítette bádogtölcsért, és hívogatni kezdik ellenfeleiket egy kis kóstolóra. Agyba-főbe dicsérik a sült bárányhúst, a finom mártást, a narancslekvárt. A másik oldal felől elég béketűrően kiabálnak vissza: – Hazudtok! – A kormányhű légierő az egész frontvonalon röpcédulákat szórt, amelyek meghívják az ellenség katonáit karácsonyra a köztársasági lövészárkokba. Az át jövőknek megígérik, hogy kitűnő vacsorát és minden puskáért 100 pesetát kapnak. Az átállók száma egyre növekszik. A főparancsnokság azonban parancsban figyelmeztette a csapatokat, hogy karácsony éjszakáján különösen éberen őrködjenek. A fasiszták beállíthatnak vacsorára meghívó nélkül is.

A zárt fedezékben parányi gyertyacsonk fénye mellett gitároznak. Benito Vargas fiatal andalúziai béres fandangót jár. Óriási bakancsával a töltényláda deszkáján veri ki a taktust, ujjaival pedig oly ügyesen csettint, hogy pontosan úgy hangzik, mintha kasztanyetta volna a kezében. Benito dobbantásaitól pislákol a gyertya lángja, fekete árnyak futkároznak. Eszembe jut egy másik fandango a sevillai kiállítási parkban – a sok fehérruhás amerikai turista, a zenekar harsogó rézfúvói, Cabanellas tábornok, a katonai kormányzó nem tudja levenni szemét a táncosnők selyemharisnyás, karcsú lábáról … A napokban ez az öreg képmutató Burgosban kijelentette, hogy Spanyolországnak tizenkét évig kellene böjtölnie és imádkoznia, hogy levezekelje a népfront bűneit. Pedig a népfront egyetlen bűne éppen az, hogy nem figyelt fel a Cabanellas tábornokokra, és időt hagyott nekik a békés spanyol haza felgyújtására. De sebaj, látjuk mi még Spanyolországot virágpompában, látjuk még diadalmas népét örömujjongásban dalolni, táncolni! Ismerünk olyan országot, amely a szabadságáért vívott harcában néha terméketlen, jeges pusztaságnak látszott. A „pusztulás” megszokott, mindennapos szó volt. Ki emlékszik ma erre a szóra a szovjet országban?

A tüzérségi tűz nem hagy alább, de a lövészárkokban alváshoz készülődnek. Az ügyeletes egység elfoglalja az őrhelyeket, a többiek takaróba burkolóznak. Itt mindenki saját szemével láthatja, mennyire tud aludni a fáradt ember. „Ágyút sütögethetsz a füle mellett.” Erről magam is meggyőződöm, amikor csak egyetlen pillanatra lefekszem a virrasztó Ariz kapitány takarójára. Csupán a szememet kellett lehunynom, máris minden mindegy. Sütögethetnek ágyút, gépfegyvert, amit és ahol jólesik – csak aludni, aludni, aludni.

 

DECEMBER 25

A hideg ébreszt fel. Nyomasztóan, alattomban és egyre erősebben csípi a lábamat. A nap még nem kelt fel, de a látóhatár már kivilágosodott. A páncélkocsi roncsai és a körülöttük heverő holttestek megint premier plánba kerültek. Felrobbant egy gránát, darabokra tört két hagymásládát. Egyesek nagy, édes hagymafejet rágcsálnak. Mások még alszanak szétvetett lábbal, és kiabálnak vagy mosolyognak álmukban. Egy milicista elindul a század újságaiért, a többiektől különféle megbízásokat kap, hogy ezt vagy azt intézze el Madridban.

Hát mi nem Madridban vagyunk? Hiszen mögöttünk, a beépítetlen telken túl már városi házak állnak, valamivel odább pedig már a Gran Via felhőkarcolói láthatók. Mellettünk villamossínek szelik át a frontvonalat, és bevisznek a parkba, a lázadókhoz, Francóhoz, a marokkóiakhoz, Hitlerhez …

Nem, mindezt másképpen kell érteni.

Amikor az ember az első lövészárok-vonalból átmegy a másodikba, már a hátországban érzi magát. A negyedik vonal csendes menedék. A nyolcszáz lépésnyire levő parancsnoki harcálláspont valóságos üdülő. Amikor pedig az ember betéved a központba, ahol véletlenül nincsenek romos házak, kételkedni kezd: vajon tényleg háború van? És megfordítva: a valenciaiak, még csak közelednek kelet felől Madridhoz, máris hősöknek és frontharcosoknak érzik magukat. A maguk szempontjából nekik is igazuk van: Madridban meg lehet halni egy légibombától, de egy ágyúlövedéktől is a trafikban, cigarettavásárlás közben.

Múlt vasárnap elhatároztam, hogy amolyan igazi egyéni életet fogok élni, s elmentem sétálni a Puerta del Solra. A téren nyüzsgött a nép, ezernyi párocska sétált kart karba öltve, utcai árusok dicsérték a haza védői számára nélkülözhetetlen áruikat: talpbetétet, zsebtükröt, öngyújtót, hozzá kanócot és tűzkövet, az összes létező pártok jelvényeit, revolvertáskát, levélpapírt, rovarirtószert, pipát, fésűt, szappant, ilyen-olyan-amolyan sipkákat. Feltettem a csizmámat egy cipőpucoló ládikájára. A fiú bezsírozta, majd egy ócska bársonydarabbal dörzsölte az össze-vissza repedezett bőrt, aztán keféjével könnyedén koppintott egyet a csizmám orrára, hogy most a másik lábamat tegyem fel- s ebben a pillanatban irtózatos robbanás hasított bele a fülünkbe. A tömeg futásnak eredt, én jobbra futottam, a cipőpucoló balra; néhány pillanattal később kibontakozott a robbanás helye: egy trafikot talált telibe egy tüzérségi lövedék, kiröpítve mindent, ami a trafikban volt. Darabokra tört üres polcok, üvegcserepek hevertek az utcán – köztük a trafikos holtteste. Öt perc múlva a téren újra nyugalom honolt, a hullát elvitték. Én is megkerestem a cipőpucolót. Vidám szemrehányással néztünk egymásra. A második csizma még hátra volt; valamilyen alkoholos folyadékkal benedvesítette, egy ócska vattadarabbal letörölte róla a porréteget, lekefélte egy durva kefével, majd egy fadarabbal szűknyakú üvegből zsíros kenőcsöt kent rá. Ezután következett volna a kenőcs szétdörzsölése egy másik, puhább kefével, de most becsapott a második lövedék. Megint futás és tolongás; többen kiáltják: – Halott nincs! – A lövedék a földalatti feljárójába vágott be, éppen abba, amelyet javítás miatt lezártak és deszkával elkerítettek. Fellélegeztünk, a cipőpucoló vette a puha kefét, és ismét nekiesett a csizmámnak. A közönség kezdett szétszéledni, nem rémülten, inkább mérgesen: még vasárnap sem hagyják sétálni az embert!

De mégis van valami belső logika abban, hogy a harcosok úgy érzik, Madridon kívül vannak. Ahol a fasiszta vadállat morzsolja az útjában álló akadályokat, ahol éjjel-nappal dörögnek a fegyverek, ahol állandó golyózáporban heteken át hevernek az eltakarítatlan tetemek, ott nincs Madrid. Madrid ott van, ahol a gyerekek iskolába járnak, ahol a köztársasági zászlók, a munkások zászlói lengenek, ahol kis kölykök kiáltozzák az újságok címét, s rokonok járnak látogatóba a sebesültekhez.

Gaston Doré figyeli, amint a harcosok leveleket írnak Madridba. Elgondolkodva kérdezi:

– Szép ez a város, amelyet védünk?

Gastonnak senkije sincs Madridban, sohasem járt a városban. Gaston párizsi pék, 19 éves. A Grand Boulevard-on csapott össze először a fasisztákkal, amikor pedig megtudta, hogy meg akarják kaparintani Spanyolországot, otthagyta az állását és ideutazott. A Nemzetközi Brigádból egy spanyol egységbe ment át. Ezzel az egységgel került ide, ebbe a lövészárokba anélkül, hogy Madridot látta volna. Más nemzetiségű, de a párizsiakkal tökéletesen egy húron pendülő fasiszták akarnak betömi a fővárosba, hogy lekaszabolják a munkásokat, asszonyaikat és gyermekeiket, vérbefojtsák mindazt, ami él és szabad. Gaston Doré nem hajlandó ezt ölhetett kézzel nézni. Eljött, hogy fiatal testével védje meg Madridot. Ez a város, melyet még sohasem látott, kedves lett számára, mint mindazok számára, akik gyűlölik a fasiszta sötétséget – mint a mi számunkra.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!