MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
6
NOVEMBER 26
Ma teljes a csönd. A tegnapi nap szemmelláthatóan nagyon kimerítette a fasisztákat. Nagy veszteségeik vannak.
Ma a repülőgépek is békében hagynak bennünket. Ez bizonyára annak köszönhető, hogy tegnap a köztársasági repülők megtámadták és tönkretették a talaverai repülőteret.
A fasiszta és a fasisztákkal rokonszenvező hírügynökségek szívettépő híreket kürtölnek világgá arról, hogy az anarchisták vagy a népi milicisták állítólag elfoglalták a német követséget.
A valóságban egészen más történt.
Azután, hogy a német kormány hivatalosan elismerte a burgosi lázadó juntát, a köztársaságiak meghatározott időt állapítottak meg a madridi német követségnek az elutazásra.
Amikor a határidő letelt, a minisztérium képviselői figyelmeztették erre a követséget. Ekkor a követségi tisztviselők egész autó- és teherautókaraván kíséretében elhagyták a várost. Nem motozták meg őket, nem vizsgálták át a csomagjaikat, csak az igazolványaikat ellenőrizték.
A követségi személyzet eltávozása után megjelentek az épületnél a Belügyminisztérium és a rendőrség képviselői, hogy lepecsételjék a bejáratokat. Legnagyobb csodálkozásukra látták, hogy a követség épülete még korántsem üres.
A rendőrök kiáltásaira egész sereg ember jött ki a házból felemelt karokkal. Harminc veszedelmes és közismert fasiszta került elő, akiknek egy részét állandóan keresték, másik részükről pedig azt hitték, hogy régen átszöktek a fasiszták táborába. Ma nyilvánosságra hozták a nevüket.
A kiürítés előtt a követség tagjai a diplomáciai autókon nagy sietve elhelyezték a városban, más diplomáciai képviseleteknél néhány leghírhedtebb bérencüket, köztük Avia alezredest, Urquijo márkit, de los Moriles grófnőt és más tekintélyes személyiségeket. A többiek itt rekedtek.
A követség épületében valóságos erődítmény tárult a fasiszták nyomában betóduló madridiak szeme elé. A bejáratokat, átjárókat, lépcsőket homokzsákokkal, cementes zsákokkal elbarikádozták, rajtuk lőrések és mellvédek a puskák és géppuskák számára.
A fegyverek nagy részét a követség magával vitte, de egy s más azért itt maradt: huszonegy revolver, három golyószóró és még hét golyószóró-tusa, géppisztolyok, hét puska, tizenkét vadászfegyver, egy légvédelmi puska, egy bombavető, három láda kézigránát, gázálarcok, négy tőr, egy spanyol monarchista zászló és egy halom különféle spanyol fasiszta jelvény. Miguel Martinez, aki a rendőrökkel együtt járta végig a szobákat, elkérte a pisztolyokat és a golyószórókat politikai biztosai számára.
A követség udvarán hét kocsi és egy teherautó maradt. Ezekben a kocsikban a rendőrség egy sor ismertető jel alapján felismerte azokat a „kísértet-autókat”, amelyek éjszakánként a járókelőkre és a milícia járőreire lövöldöztek, s pánikot keltettek a városban.
A német követség volt a motorizált éjszakai banditák menedékhelye!
A letartóztatottak vallomásából kiderült, hogy Mayer és Alesz tartalékos tisztek, a követség tisztviselői szabályos harci egységet alakítottak belőlük. Mindegyiküknek adtak fegyvert, meghatározták katonai funkciójukat és pontos helyüket. A német parancsnokok hadgyakorlatokat és riadókat rendeztek itt!
Még egy miniatűr koncentrációs tábort is berendezett a német követség, hogy hű másolata legyen a „harmadik birodalomnak”. A tábor egészen kicsi, egyszemélyes. Egy zsidót tartottak fogva benne. Az öreg Jacob Voos húst szállított a követségnek. Egy alkalommal azt mondta a konyhán, hogy rokonszenvez a Spanyol Köztársasággal. Másnap lefogták, bezárták a követség raktárába, és ott tartották két spanyol fasiszta őrizete alatt, kihallgatás nélkül, gúnyolódásokkal fűszerezett verések közepette negyvenhárom napon át, egészen a kiürítésig. Szakasztott Dachau! Most kiszabadult, és magánkívül van örömében. Miguel fejében egymást kergették a gondolatok, hosszan nézegette ezt az egyszerű, őszes-vörös szakállú, sovány, tönkrement dvinszk-mogiljov-madridi öregembert, akivel sehogy sem tud egy bolygón megférni Hitler Adolf vezér és kancellár.
NOVEMBER 27
Rafael Albertival és María Teresa Leónnal folytatott november 7-i beszélgetésünk megismétlődött, most már szélesebb alapon. Az 5. ezred székházában összegyűltek a spanyol főváros legnevesebb tudósai. Itt van dr. Río Ortega, Enrique Moles, a madridi egyetem professzora, Antonio Machado író, dr. Sánchez Covisa, don Antonio Madinaveitia, dr. Sacristán, Arturo Duperier és még sokan mások. Az ősz fejeket fiatal arcok veszik körül – kommunisták, a népi milícia harcosai és parancsnokai. A Kommunista Párt Központi Bizottsága rendezte ezt a találkozót. A párt igyekszik rábeszélni a madridi értelmiség legjobbjait – neves tudósokat, írókat, művészeket hogy hagyják el ideiglenesen Madridot, és a hátországban nyugodtabb körülmények között folytassák munkájukat.
A javaslat nagyon felkavarta a vendégeket. Vita indult arról, hogy mi a helyesebb és a fontosabb: Madridban maradni vagy evakuálni, míg el nem múlnak a bombázások és tűzvészek szörnyűségei?
Sokáig vitatkoztak.
– Én nem akartam elmenni – mondta például Antonio Machado. – Öreg vagyok és beteg. De együtt akarok küzdeni önökkel, utolsó percemig folytatva munkámat, méltóképpen akarom befejezni az életemet, méltóképpen akarok meghalni. Éppen ez késztet arra, hogy egyetértsek önökkel. Elmegyek hát, és együtt fogok harcolni önökkel közös ügyünkért.
Az 5. ezred magára vállalta a tudósok evakuálásának minden gondját; személykocsikat szerez a családok, teherautókat a könyvtárak és laboratóriumok számára.
A beszélgetés a késő esti órákba nyúlt. Mindenki izgatott volt. Az akadémikusok könnyes szemmel ölelgették a munkásokat, és köszönetet mondtak a munkásosztálynak a spanyol kultúra védelméért.
A gyűlés után Rafael Albertival és María Teresával lakásukra, az Alianzába mentünk. Az őr sokáig nem akarta kinyitni a kaput.
– Ki az? – kiáltott.
Válaszképpen énekelni kezdtük a Vidám fiúkat.
– Ide senki se teheti be a lábát! – zsörtölődött az őr az ajtó mögött – Alberti elvtárs azt mondta, ne engedjek be idegeneket, különösen fasisztákat.
– Hazudsz! „Ameddig dalra fog nyílni az ajkunk, miénk a föld, s a világ se bír velünk!”
Végre megismert és beeresztett bennünket. A hideg ebédlőben María Teresa megterített de Duero márki családi ezüst- és kristályszervizével. A márki tányérjaira garbanzast, avas, hideg olívaolajjal leöntött babot tálalt. Hozzá kenyeret és narancsot. Ezt is az 5. ezredtől szereztük. Elég ízletes vacsora lett belőle.
Most már más a légkör az Alianzában. Az öregeket, a betegeket és a siránkozókat elküldték Valenciába és Barcelonába. Itt maradt a fiatalság. Napközben kint vannak a harcolók között, beszédeket mondanak, előadásokat tartanak nekik, este pedig összejönnek, hogy verseket olvassanak és együtt álmodozzanak.
Az őr is velünk tartott szegényes, de arisztokratikus külsőségek között, a legelőkelőbb grandok arcképei alatt elfogyasztott vacsoránkban. Elmondta, hogy a márki valamilyen távoli rokonai titokban érdeklődnek, vajon teljes-e még az ezüstkészlet, nem hurcolták-e szét az írók, nem fogják-e széthurcolni, amíg a márki visszatér.
– Csak lassan azzal a visszatéréssel – mondta megvetően Rafael, miközben ecettel öntözött meg és sóval hintett be minden egyes babszemet. – Arra ugyan várhat!
Én is azt gondoltam: arra ugyan várhat, az anyja úristenit!
NOVEMBER 28
A front vonala délnyugati irányban erősen kiszögellik, csaknem egészen Talaveráig. Ez az a hely, ahol Miguel Martinez szeptemberben megrekedt és majdnem a fehérek fogságába esett. Ide indultak Burillo és Urribari osztagai tüzérséggel és páncélosokkal. A terv az volt, hogy váratlanul átkelnek a Tajón, elvágják a lázadók összeköttetési vonalait, és ha lehet, elfoglalják Talaverát.
Az osztagok jól haladtak, de a parancsnokságnak nem volt türelme kivárni az éjszakát, hogy maga is előrenyomuljon. Napközben, már majdnem a célnál, észrevették őket a fasiszta légi felderítők, s ezután a repülőgépek hét vagy nyolc óra hosszat egyfolytában bombázták a támadókat. Ez nagyon felidegesítette a csoportot, de nem állította meg a hadmozdulatot. A köztársaságiak egészen a folyóig nyomultak előre, tüzérségi tűz alá vették a repülőteret, a temetőt és magát Talaverát. A lázadók között hihetetlen pánik tört ki, nagy sietve elvontak Madrid alól mintegy nyolc zászlóaljat, és bevetették őket Talavera védelmére. Ha a köztársaságiak csak egy kicsit is határozottabbak és tapasztaltabbak, kétségtelenül bevehették volna a várost! De a hadmozdulat még így is igen hasznos volt – elvonta a fasiszta erők egy részét Madrid alól, csökkentette a fővárosra gyakorolt nyomást.
Azért mégiscsak bosszantó, hogy maguknak a madridiaknak kell az elvonó hadmozdulatokat végrehajtaniuk! Az ember elolvas néhány jelentést, és ökölbe szorul a keze. Az egyik front parancsnoksága nem átallja beleírni jelentésébe, hogy „tegnap csapatainknál szemle és lövegtisztítás volt”. Most, amikor pattanásig feszült a helyzet a főváros falainál! Ugyanezek a parancsnokok elárasztják a madridi távírdát üdvözleteikkel és nyilatkozataikkal, melyek szerint „elragadtatva figyelik Madrid példátlan hősi védelmét”.
Ma húsz napja folyik ez a védelem. Húsz nap telt el azóta, hogy a fegyveres fasizmus Spanyolország szívéig hatolt és ostromolni kezdte a fővárost. Húsz napja áll ellent a köztársasági, népi Madrid. Húsz napja! Kevesen hitték volna, hogy Madrid így fog védekezni. Megvallom őszintén: magam se nagyon hittem.
Húsz nap és húsz éjjel óta folyik az elkeseredett küzdelem, az ágyúzás, a bombázás, húsz napja tartanak a barikádharcok, a harckocsi-támadások és ellentámadások, a tűzvészek, a szuronyrohamok és kézitusák.
A harcosok ezrei haltak meg a bátrak halálával Madrid kapujánál. Nagyszerű parancsnokok és politikai biztosok, vezetők és hős sorkatonák estek el. Nem él már Durutti, Heredia, Willy Wille, Antonio, a repülő, Simon, a harckocsizó, Col, a tankelhárító és még hányan és hányan … De Madrid kitartott, védekezik, sőt itt-ott már támad is!
Amikor olyan gyors iramban törtek előre, amikor megjelentek a főváros falainál a fasiszta csapatok, a fasiszta, sőt még a köztársasági parancsnokság is elkerülhetetlennek tartotta Madrid elestét. Ezt mindkét fél inkább politikai, mint katonai ténynek tekintette, mert hát milyen harcról lehet beszélni itt, a meg nem erősített, védtelen város kapuinál! Mindkét fél úgy vélte, hogy a két hadsereg döntő összecsapására már Madrid eleste után fog sor kerülni. A történelmi párhuzamok kedvelői Borogyínót emlegették. A spanyol gyász-Kutuzovok elfelejtették, hogy az orosz hadvezérnek rendelkezésére állt mindaz, amiért érdemes volt átmenetileg feláldozni a fővárost. Moszkva kiürítése után nagyszámú, jól szervezett, hazafias érzelmektől fűtött, eggyéforrt hadseregével szabadon hajthatott végre bármilyen nagyszabású hadmozdulatot, itt viszont Madrid elvesztésével elvesztek volna a köztársasági hadsereg összes valamelyest is harcképes és morálisan szilárd erői, s csak az egységek szétszórt maradványai, plusz öt-hat új, sebtében megalakított, a tűzkeresztségen még át nem ment brigád maradt volna meg.
De a nép, a munkásosztály, élén a kommunistákkal, maga avatkozott bele a harcba, elszántságával és világosan kifejezett akaratával kijavította a parancsnokság pánikban elkövetett hibáit. Az első tény, amit leszögezhetünk, hogy Madrid védelme megvalósult. Ezt ma már aligha próbálja bárki is tagadni. A második, hogy ez a védelem a polgárháború legfőbb, sőt talán döntő ütközetévé növekedett. És az ütközet egyelőre kedvezően alakul a köztársaságiak szempontjából.
A november 7-ét megelőző húsz nap alatt a fasiszták mintegy százhúsz kilométert, tehát naponta átlag hat kilométert haladtak előre a Madridhoz vezető utakon. A következő húsz nap alatt Franco két kilométert, tehát gyakorlatilag semmit sem nyomult előre. Madrid megállította a fasiszta hadsereget, sőt többet is tett ennél. A madridi egységek városuk védelmezése során fokozatosan magukra vonták az ellenség katonai erejének zömét. Franco úgyszólván egész hadseregével áll itt. A harc logikájának megfelelően egyre újabb tartalékokat, sőt új alakulatokat is kénytelen ide összpontosítani. Madrid védőinek, akik magukra vállalták az ostromlók rohamainak feltartóztatását, még arra is maradt erejük, hogy érezhetően vissza-visszavágjanak az ellenségnek.
Sehol sem szenvedett Franco olyan nagy, olyan érzékeny veszteségeket, mint Madrid alatt. A Casa del Campo valóságos malom, ezer meg ezer fasiszta őrlődött meg itt a köztársaságiak tüzében. A lázadók kénytelenek állandóan váltogatni a parkba küldött csapataikat – három napnál tovább senki sem tart ki itt.
Madrid azáltal, hogy magára vonja, állandó feszültségben tartja az ellenség fő erőit, gúzsba köti őket, nem engedi érvényesülni korábbi mozgékonyságukat, elszakítja őket minden más szektortól és fronttól, s ezzel támogatja a többi köztársasági frontot. Ezért olyan bosszantó, hogy egyes helyeken üdülnek, szemléket tartanak ahelyett, hogy harcolnának, segítenék Madridot és önmagukat!
Itt a tűzben, a harcban újjászületnek a köztársasági csapatok. Most már jogosan mondhatjuk róluk, hogy bátor, kitartó, harcedzett egységek. Ellátogat az ember az ismerős osztagokba, és ámulva tapasztalja, mennyire megváltoztak mind a katonák, mind pedig a parancsnokok. Az egyik anarchista zászlóalj nagyszerűen küzd Villaverdében. Négy nap alatt húsz halottja és ötven sebesültje van. S ez ugyanaz a zászlóalj, melynek tagjai úgy betyárkodtak és szökdöstek csapatostul Aranjuezban, melynek katonái el akartak foglalni egy vonatot, hogy megléphessenek a frontról! A harcosok ma már nyugodtak, kitartanak a tűzben, kezdeményezők és vállalkozó szelleműek. Még éjszaka is kutatják az ellenséget, felderítő tevékenységet folytatnak – ami azelőtt elképzelhetetlen volt és visszatérve, rendszerint nemcsak benyomásokat hoznak magukkal, hanem valami kézzelfogható dolgot is: ellenséges géppuskát, puskát, foglyot.
Madrid alatt a köztársaságiak számukra új fegyverekkel ismerkedtek meg, a vadászgépektől és a harckocsiktól kezdve az egyszerű aknavetőig és a farkasvermekig. Itt tanulták meg azt is, hogyan kell védekezni ellenük, ha az ellenség alkalmazza őket. November 25-i táviratomban öt sorban számoltam be a börtön ellen intézett fasiszta támadásról – pedig ez nagyszabású roham volt, alapos tüzérségi előkészítés előzte meg, tíz harckocsi, géppuskák és kézigránátok segítségével hajtották végre! A támadást bátran és nagy szakértelemmel verte vissza a szocialista ifjúsági osztag egymaga, még erősítést sem kért. Azelőtt ilyen csata óriási eseményszámba ment volna. Most egészen magától értetődő dolognak tartják.
Madrid ellenállását látva, egyeseknek fejükbe szállt a siker. Nem a madridiaknak, akik minden percben érzik az ellenség kardjának hideg érintését, hanem olyanoknak, akik távolról figyelik a harcot. Egyes lapok kijelentik, hogy Madrid már nincs veszélyben. Ez ostobaság. Védekezhet a város akár két évig is, lehet akár félmilliós hadserege is, akkor sem lehet azt mondani, hogy nem fenyegeti veszedelem, mindaddig, míg az ellenséget száz-százötven kilométerrel vissza nem vetik.
Nagyon szép, de helytelen hipotéziseket állítanak fel egyes katonai megfigyelők. Az egyik olyan meggondolatlan hazárdjátékosnak tünteti fel Francót, aki csak úgy hűbelebalázs módjára vágott bele hadműveletébe. „Az éket, amely már nem mozog előre – írja a szemleíró mindig és könnyen el lehet vágni egy bármely irányból mért oldalcsapással.”
Nem mindig és nem könnyen! A cikkíró szilárd meggyőződése szerint „az erőviszonyok olyanok, hogy Franco legjobb egységeit Madrid környékén és nyugati peremvidékén csapdába lehet szorítani”. Ezeket az erőviszonyokat azonban ő maga is nagyon zavarosan képzeli el. Azt gondolja, mint sokan mások is, hogy a fasiszták erői Madridnál számbelileg elenyészők a köztársasági erőkhöz viszonyítva. Ez nem igaz. A gyalogság nagyjából azonos erejű a két oldalon. A tüzérség és a légierő tekintetében a fasiszták jelentős számbeli fölényben vannak. Kockázatról, méghozzá „hatalmas” kockázatról semmiképpen sem lehet beszélni Franco esetében. És az sem igaz, hogy okvetlenül csapdába kell esnie. Persze volt már példa rá a háborúk történetében, nem is kevés, hogy a támadó hadsereget váratlanul bekerítették és teljesen megsemmisítették. De a katonai helyzetet nem akkor fogjuk megérteni, ha sémákba skatulyázzuk a hadtörténeti példákat, hanem akkor, ha megkeressük és megtaláljuk minden helyzetben mindazt, ami új és tanulságos. A mi esetünkben Franco és német tanácsadói, akik szintén ismerik a hadtörténelmet, éberen, sőt mondhatnám idegesen figyelik a szárnyakat, tüzérséggel, géppuskákkal, drótakadályokkal erősítették meg őket és közlekedési vonalaikat. Igyekeznek semmit sem kockáztatni, elkerülni a kudarcokat, és éppen ez, éppen a bekerítéstől való félelem fékezi a Madridot támadó sereget. Éppen ez az egyik oka annak, hogy a madridi csata elhúzódott. A köztársaságiak próbálkoznak itt-ott oldalcsapásokkal, de naivitás volna azt gondolni, hogy Franco húsz napig megadóan fog várni arra a csapásra, mely a hadtörténelem tankönyvében meg van írva számára.
Mindamellett Madrid védelme máris nagy győzelmet jelent a fasizmus ellen folyó harcban. Nehéz volna ítéletet mondani a harc összes visszhangjairól. Némelyik bejárja a világot, majd mint valami ismétlődő visszhang, visszatér hozzánk. Barátaink, akik már elsiratták Madridot, örülnek a szívós ellenállásnak. Az ellenség, amely már szinte látta, hogy a fasiszta diktátor diadalmasan bevonul a leigázott fővárosba, kiábrándult és lehangolt.
Csökkent a fővárost fenyegető veszedelem? Nem, a legkevésbé sem csökkent. De másfelől jogosan mondhatjuk, hogy Madrid bevétele most nem könnyebb, hanem sokkal nehezebb feladat a fasiszták számára, mint ezelőtt volt. És még ha sikerülne is most valahogy előrenyomulniuk, még az eddiginél is keservesebb árat kellene fizetniük minden negyedért, minden utcáért, minden házért.
Húsz nap, húsz véres, kínzó, feszültséggel teli nap. Sok örömünk volt benne. Sohasem felejtjük el!
NOVEMBER 29
A városban csönd van. Csak ágyúdörgés hallik – a barikádoknál és a lövészárkoknál csaknem teljesen abbamaradt a lövöldözés. A bombázók is sokkal ritkábban jelennek meg a város fölött A „piszék” – a köztársasági vadászgépek – mind jobban kiszorítják a fasisztákat Madrid egéről.
Eleinte ez pihenőnek, lélegzetvételi szünetnek tűnt De estére fény derült a szélcsend titkára. Tüzérség és harckocsik kíséretében nagy lázadó erők rohanták meg Madrid északnyugati külvárosát, áttörték Barceló osztagának gyönge, laza biztosításait, és most az El Prado királyi park körzetét támadják.
A cél világos: a frontális támadásokban kudarcot szenvedő lázadók elhatározták, hogy átkarolják Madridot a szárnyak felől, és mindenekelőtt elvágják a Guadarramától, megfojtják, megadásra kényszerítik a hegyi osztagokat, megfosztják Madridot ivóvíz-tartályaitól és legfőbb villamosenergia-forrásaitól.
Ezenkívül ki akarják csalni a madridiakat a város falai alól a nyílt terepre, ahol eddig ők, a fasiszták bizonyultak tapasztaltabbnak és erősebbnek.
A harc új formát ölt, újabb erőkre, újabb kitartásra, újabb vérre, újabb idegekre van szükség.
DECEMBER 2
Ez aztán a harc! Senki sem tagadhatja, ez harc a javából. Védekezve is lehet úgy küzdeni, hogy az ellenségnek forró legyen a talaj a lába alatt.
A 3. brigád a csata elején elvesztette a fejét és megfutamodott. Ez a brigád a jobbszárny legszélén helyezkedett el, és szörnyűmód büszke volt arra, hogy két héttel ezelőtt három kilométerrel nyomult előre. Az azóta eltelt két hét alatt azonban nem igyekezett megvetni itt a lábát. A fasiszták egycsapásra szinte letaglózták a brigádot. Harminc Junkers – harci repülőgépek kíséretében – fenekestül felforgatta az egész körzetet, rombadöntötte a nyaralókat, tönkretette az országutat, a hidakat, no meg persze a könnyű, hanyagul készített sáncokat. Aztán a tüzérség támogatásával előretörtek a harckocsik. A 3. brigád megfutamodott. Parancsnoka, Francisco Galán szálanként tépdeste gyönge szakállát, mely körben borította középkori kasztíliai lovagra emlékeztető, hosszúkás, rézvörös arcát. Francisco és Jose Galán annak a Fermín Galán századosnak a fivérei, akit 1930-ban a Bourbonok monarchiája elleni lázadás miatt agyonlőttek. Mindketten kommunisták, mindketten az 5. ezred egy-egy egységének parancsnokai voltak az ezred megalakulásától kezdve.
A 3. brigád egyetlen nap alatt elvesztette november 13-i támadásának minden gyümölcsét. Húmera és Pozuelo de Alarcon üdülőhelyek határában, a temető mögött a feldühödött Galán végül is megállította a brigádot, amely ekkor elkezdett harcolni, és úgy harcolt, mint Napóleon gránátosai.
A fasiszták nem gondolták, hogy itt feltartóztatják őket. Az ellenállást átmeneti akadálynak tekintették. Saját hadmozdulatuktól megszédülve, mind újabb harckocsikat, mind újabb gyalogságot, mind újabb repülőgépeket vetettek be, és súlyos veszteségeket szenvedtek. A repülőgépeket a „piszék” fogadták, üldözték, tűzzel árasztották el, felgyújtották a Junkerseket, megfélemlítették, dezorganizálták őket, úgyhogy végül kénytelenek voltak elhordani az irhájukat, s bombáikat vagy egyáltalán nem tudták ledobni, vagy csak vaktában, minden célzás nélkül.
A német géppuskás harckocsikkal köztársasági löveges harckocsik szálltak szembe. Ezenkívül páncélkocsik is tevékenykednek, méghozzá jól. Miguel Martinez szinte mámorosan ül a páncélkocsiban, sohasem hitte volna, hogy ez a gép ilyen derekasan tud működni. A páncélkocsi végképp elavult, gondolta, a tank kiszorította. Pedig dehogy! Egy kis domb mögé, egy cserjésbe vagy egy ház mögé rejtőzve meglesi a harckocsit, nagy sebességgel kirobog, s keresztezi az útját, közvetlen közelről belelő a tankba, majd elkotródik, amilyen gyorsan csak tud. A páncélkocsik természetesen nem tudnak itt egységben, alakulatban működni, hiszen utakra vagy legalábbis száraz, enyhén hullámos terepre van szükségük. De a tankelhárító harcnak ez a fél-partizán formája nagyszerűen bevált ezeken a helyeken.
Miguelnek szinte fájt az orra és a pofacsontja, annyira odaszorította arcát a figyelőnyíláshoz. Hiába, figyelni kell, kár elszalasztani azt az izgalmasan vonzó pillanatot, amikor közel kerülhet az ellenséghez. Két lövés csaknem egyidejűleg – az egyiket ő adta le, a másikat az ellenséges harckocsi. Aztán egy másodpercnyi várakozás. Mi az eredmény, melyik lövés talált célba? Természetellenes várakozás, melyet meghosszabbít a fülsiketítő dörej. Hiábavaló várakozás – hiszen az eredmény már megvan. Ha a dolog számunkra végződött volna rosszul, már éreznénk – itt feküdnénk oldalra dőlve vagy hanyatt esve, sebesülten. A gép, a technika megelőzi az ember érzéseit. Ez különösen a haditechnikában elképesztő. Az ember alkotta eszközök, még a legegyszerűbbek is, néha túlélik gazdáikat. A napokban egy elpusztult pilóta szétlőtt, megcsonkított kezén teljesen ép karórát láttam. A pilóta másfélezer méter magasból zuhant le. Az óra ketyegett. Az óra élt.
A kettős lövés és a várakozás után Miguel minden alkalommal szótlanul összenéz a másik kettővel, akikkel össze van zárva a szűk skatulyában. Tekintetükben megelégedettség, hazárd mosoly: Élünk, tüzelünk tovább! És a vaskocsi máris újra bukdácsol a gödrökben és a zsombékokon, a benne ülők feje pedig minduntalan odakoccan a kemény tetőhöz.
A gyalogosok – a 3. brigád harcosai – vidáman integetnek, amikor a páncélkocsi előtűnik a forduló mögül. De nemcsak integetnek, hanem maguk is verekszenek, szökellve változtatják helyüket, fedezékeket keresnek a géppuskafészek számára, sűrű tűz alatt tartják az ellenséges átjáróhelyeket, odalopóznak az ellenséges harckocsikhoz, és öt-hat kézigránátból álló kötegeket vagdosnak a hernyótalpakhoz. A szabályzatok ezt merev védelemnek nevezik, de ebben a merevségben van jócskán rugalmasság, hajlékonyság, a védekezőben itt megvan az a törekvés, hogy előretörjön, s mintha rugó mozgatná, támadásra támadással válaszol az ellenségnek.
A két falu egész környéke csak úgy visszhangzik a gépfegyverropogástól, a lövedékek és a gránátok tompa robbanásaitól, a golyók éles fütyülésétől; a fasiszták mind több erőt vetnek be a harcba, egyre erősebben tüzelnek, de a helyzet világos: a 3. brigád most már nem enged, megmakacsolta magát – megmakacsolta magát a parancsnok és minden egyes harcos -, megmakacsolták magukat, ennyi az egész, s most hallásuk, látásuk kifinomult, pontosabban céloznak, jobban törődnek szomszédukkal, a szakaszok segítik egymást, a századok és zászlóaljak kezdenek eredményesen együttműködni, a sebesültek már nem kiáltoznak vadul, nem akadályozzák a sértetleneket a tüzelésben, s a sértetlenek nem visznek hátra ötösével egy-egy sebesültet, amint az ideges hangulatban történni szokott: bekötözik sebesült bajtársukat, és hagyják feküdni, míg oda nem kúsznak a szanitécek, a szanitécek pedig nem rejtőznek el, hanem nyugodtan előrekúsznak az első vonalakig, az összekötők nem maradnak el félnapokat, amikor húsz percre küldik el őket, a tiszthelyettesek kezdeményező javaslatokkal fordulnak a század- és zászlóalj parancsnokokhoz – vonuljanak el ott, a mögött a ház mögött, egyesítsék ezt a négy géppuskát egy üteggé … Mindez együttvéve más és más formában jelentkező kifejezése a makacsságnak, az ellenállásnak, a nyugalomnak és a komolyságnak; mindez együttvéve jelenti azt, amit „makacs védelmi harcnak” lehet nevezni.
Ma, a harmadik nap vége felé a nekibátorodott Galán nagy vállalkozásba kezd. Némi erősítést kér, mert vissza akarja szerezni az elvesztett pozuelói temetőt. A temetőt kőfal veszi körül – itt van szemközt, egy beépítetlen telek túloldalán, vagy ötszáz lépésnyire. – Menjenek csak odább a dolgukat végezni – mondja Galán. – Gyerünk, fiúk. – Hat harckocsi indult el balról, a vasúttól, a gyalogság utánuk; a páncélkocsik a telken keresztül fognak lőni. A roham szabályszerűen indul, de hiába, nem megy. Kiderül, hogy a temetőt teletömték géppuskával és tankelhárító ágyúval, elsöprő, megfélemlítő tűzzel fogadják a rohamot. Most már a temető makacsolta meg magát. Ezt egy pillanat alatt megérzik a harmadik brigád katonái, s emelkedett hangulatuk egyik percről a másikra akkorát zuhan, mint a jeges vízbe mártott hőmérő higanyszála. Most egyszerre fáradtak, panaszkodnak, hogy nem ettek négy napja (nem igaz, egész idő alatt rendesen táplálkoztak), hogy túlságosan sok a veszteség (nem igaz, kevés a veszteség), hogy bekeríthetik és elvághatják őket a szárnytól (ostobaság, fizikailag lehetetlen), hogy a légierő támogatása nélkül nincs értelme támadni (a repülőgépek már két ízben felszálltak), hogy alkonyatig már csak másfél óra van hátra, nincs értelme elkezdeni, hogy aztán sötétben harcoljanak.
Galán beszünteti a rohamot. Hiába, nem elég szilárdak még a csapatok, nagyon gyorsan változik a hangulatuk! Ha a lázadók most gondolnának egyet és viszonttámadnának, megint messzire visszavethetnék a harmadik brigádot, mint november 29-én … Este Rojo parancsot ad: ássanak lövészárkokat, s tartsák szilárdan Pozuelót és Húmerát anélkül, hogy ellentámadásba mennének át. A 3. brigádot tartalékba helyezik. Miguel feje tele van dudorokkal, homloka véraláfutással, mégis sajnálkozva válik meg a páncélkocsitól. – Ha hazatérsz, vegyél magadnak egyet – mondja a vezető. – A lányokat is megkocsikáztathatod, meg az ágyúval is belelőhetsz abba, aki nem tetszik neked.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!