(Idézet: Felszabadulás krónikája)
Visszatérő élet
Október 15-én órákon belül szertefoszlott az a remény, hogy Magyarország kiléphet a hitleri Németország oldalán viselt háborúból. Sőt, mi több, Szálasi uralomra jutása lehetőséget, nyújtott a német hadvezetőségnek arra, hogy Magyarország egész területét felhasználja a birodalom védelmének céljaira.
A Duna-medence és ezen belül Magyarország 1944 késő őszén a Harmadik Birodalom számára létfontosságúvá vált. A balkáni német hadsereg biztosítása, a zalai és a zisterdorfi olajmezők, a veszprémi bauxit, a Cseh-Morva Protektorátus és az Ostmark (az 1938 előtti Ausztria) aránylag sértetlen ipari termelésének megőrzése szinte elsődleges feltétele volt a háború folytatásának.
Az időnyerésért folytatott küzdelem az osztrák Alpokban vagy Bécs térségében reménytelen lett volna.
A Duklai hágónál, Debrecennél, Nyíregyházánál, a Bükkben és a Mátrában, a Duna-kanyarban, a gödöllői dombokon, Érdnél és Székesfehérvárnál több forgott kockán, mint egy-egy város, község vagy hegyszoros birtoklása.
Ezért kellett a Vörös Hadseregnek Magyarországon a vártnál nehezebb harcokat vívnia. Mindamellett a Wehrmacht, az SS és a Szálasi-hadsereg uralma alól felszabadított területeken a lakosság helyzetét alapjában nem befolyásolta a frontvonalak hullámzása, a nem mindig kedvezően alakuló harctéri helyzet.
A kép teljessé tétele érdekében megjegyezzük: a Budapest térségében mind súlyosabbá váló harcok elkerülhetetlenné tették, hogy a front mögött, a hadműveleti területen a lakosság az élelmiszerek beszolgáltatásával, az út-, vasút- és hídépítéssel, valamint a lőszer- és utánpótlás-szállítással a lehető legnagyobb mértékben segítse a 2. és 3. Ukrán Front érte vérző csapatait.
A hadműveleti területtől távolabb, főként Délkelet-Magyarországon már kedvezőbb volt a helyzet. Miközben a szovjet hadigépezet előrehaladása az ország középső és nyugati felében fokozta a zűrzavart, a kapkodást, az erőszakot, a felszabadított megyékben, főként Délkelet-Magyarországon, az egyre nyugodtabb munkafeltételek, a jövőbe vetett hit a demokratizmus megszületésének volt egyik fontos forrása. A szovjet hadsereg megjelenésének pillanatától kezdve szorgalmazta a békés viszonyokra jellemző normális életmenet helyreállítását. Ez a folyamat közvetlenül a csatazaj megszűnte után nem kevés döccenővel indult, néhány hét után azonban számos területen már csaknem békés viszonyok uralkodtak.
„A templomok és imaházak a következőképpen működnek …”
A helyi katonai parancsnokságok első utasításai között mindig ott szerepelt a templomok megnyitására, az istentiszteletek tartására vonatkozó felhívás. Hogy ezt a szovjet katonai parancsnokságok mennyire nem tekintették üres frázisnak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy néhány hét eltelte után jelentést kértek a felhívások eredményéről. Csongrád vármegye alispánja 1944. december 1-i jelentésében ezt a helyzetképet adta:
„Szóbeli felhívására bejelentem, hogy a vármegye területén a templomok és imaházak a következőképpen működnek:
Csongrád megyei városban a két nagy katolikus templomban október 22-e óta két katolikus lelkész akadálytalanul tartja az istentiszteletet és az egyházi teendők vezetését. A református templom lelkész hiányában zárva van.
Mindszent községben a katolikus lelkész a katolikus templomban tartja az istentiszteletet. A katolikus templom kisebb sérüléseket szenvedett. A református imaház lelkész hiányában zárva van. Az izraelita imaház lelkész hiányában ugyancsak zárva.
Szegvár községben a római katolikus templomban a katolikus lelkész október 14-e óta az istentiszteletet naponként tartja. A református imaház lelkész hiányában zárva.
Nagymágocs községben a központi majorban levő római katolikus templomot az átvonuló csapatok több ízben feltörték és kifosztották. A katolikus egyház plébánosa helyén maradt, és az istentiszteletet a szovjetorosz csapatok bevonulása óta is háborítatlanul tarja az Árpád-telepen levő iskola helyiségében. Az evangélikus templom lelkész hiányában zárva van.
Derekegyháza községben csak katolikus templom van, amelyet különösebb kár vagy rongálás nem ért. A templom lelkész hiányában zárva van.
Fábiánsebestyén községben katolikus és református templom van. Lelkészek hiányában mindkettő zárva. A fábiáni református lelkész Szentesre költözött, és Szentesen látja el a református lelkészi teendőket.
Magyartés kisközségben templom nincs.
Kiskirályság községben templom nincs.
Csanytelek községben csak katolikus templom van, amely sértetlen maradt, de lelkész hiányában zárva van.
Tömörkény községben csak katolikus templom van, az ottani plébános helyén maradt, és akadálytalanul tartja az istentiszteleteket.”
A háborús események közepette, az ágyúdörgés s a fronttal együtt járó egyéb kellemetlenségek miatt távol maradtak a hívek a templomból, és egy ideig nem lehetett istentiszteletet tartani; ugyanakkor a jelentés más okra is felhívja a figyelmet: nem volt istentisztelet, mert nem volt, aki tartsa. Bizony, a papok közül számosan megfeledkeztek arról, hogy a híveknek a bajban van a legnagyobb szükségük papjaikra.
„Szemlélődünk az orosházi piacon …”
A templombajárásnál nem kevésbé jellemző mutatója az élet normalizálódásának a piacjárás, a piacforgalom. Decemberre a tiszántúli megyék városainak, községeinek piacképe már majdnem békebeli volt. Ha ünneprontóan és ellentmondásosan hangzik is, le kell szögeznünk: ez a békebeli piacozás a háború egyenes következményének tekinthető. 1944 rendkívül bő termésű év volt. A termésből bármilyen sok maradt is betakarítatlanul, és bármilyen sokat vitt is el belőle a hadsereg, a veszteség együttvéve is kevesebbet tett ki annál, mint amit ez a vidék évenkénti terméséből a fővárosnak, az iparvidékeknek és exportra adni szokott. A feleslegből támadt a tiszántúli piacok bősége. Ez a bőség egy csapásra megszűnt a főváros és a többi, gazdaságilag kiélt megyék felszabadulásával és az elmenekült lakosság visszatérésével. Decemberben azonban erre még nem került sor. Az orosházi „Népakarat” riportját idézzük:
„Szemlélődünk az orosházi piacon; és sétánkat azzal az örömteljes eredménnyel végezzük, hogy a mai helyzetet általánosságban az a körülmény jellemzi, hogy a híres orosházi piac nemcsak hogy él, de maholnap eléri korábbi méreteit.
Az apró jószágkínálatban erősen javuló tendencia mutatkozik, sovány és hízott jószágokban a kereslet teljes mértékben kielégíthető.
A terménypiac teljesen felvevőképes, s ha a mezőgazdasági munkához feltétlenül szükséges igavonó jószág a szántás-vetés munkájából felszabadul, terménypiacunkon is lendületet kap a kereslet és a kínálat.
A zöldségféleségek piaca rendkívül élénk, a keresletet egész mértékben ki bírja elégíteni, sőt még a gyümölcsfelhozatal is megindult a szezoncikkekben.
A gyalogpiac teljes kialakulása legrövidebb időn belül várható; garancia erre a magyar paraszt élni akarása és töretlen munkakedve, amelyet a demokratikus magyar élet megformálásához készséggel ad rendelkezésre.
A kereskedelmi élet vonalán is örvendetes jelenségek tapasztalhatók. Már az a tény, hogy kereskedőink javarésze üzleteit megnyitotta, biztosítja a kereskedelem indulását, s aki az orosházi üzleteket látogatja, vevőt is talál a kereskedésekben. Az árubeszerzést szorgalmazó kereskedőink tevékenysége bizonyosan jelentős élénkséget ad már a közeljövőben.
Kisipari életünk minden ágazata a javítási munkák végzésére szorítkozik, s ha a nyersanyag beszerzése elől elhárulnak az akadályok, az ipar terén is további javulás tapasztalható.
Általánosságban egész közgazdasági életünk az éledés jeleit mutatja, s a Vörös Hadsereg diadalmas előnyomulása, községünk vezetőségének és a demokratikus pártoknak közös munkája megteremti azokat a feltételeket, amelyek a közgazdasági élet zavartalan menetét biztosítani fogják.”
De azért akadtak negatív jelenségek is: bizonyos áruféleségek részben vagy teljesen hiányoztak, s az árak lassan, de kitartóan emelkedtek.
Csige-Varga, Békés vármegye közigazgatási főnöke, 1944. december 4-én az alábbi figyelmeztetést intézte az alárendelt hatóságokhoz:
„Az árellenőrzésre a mai viszonyok között a lakosság érdekében fokozottabb mértékben van szükség; ugyanis amennyiben az ártúlkapásokat elnéznénk, az feltétlenül a lakosság hátrányára szolgálna, és alkalmat adnánk egyes, a helyzetet saját érdekükben hazafiatlanul kihasználó uzsorásoknak arra, hogy a lakosság vásárlóerejét kihasználva törvénytelen és túlzott anyagi előnyöket, illetve hasznot biztosítsanak maguknak.
Tudomásomra jutott, hogy a megszálló hadsereg katonái a heti piacokon túlzott árakat fizetnek, sőt a kért árakon felül a visszaadásra kerülő aprópénzt nem veszik át, ezzel mintegy ajándékot, illetve felárat nyújtva az eladónak. Ez az eljárás nem akadályozható meg, és az így fizetett felárakat ajándéknak kell tekinteni, ami nem ad jogcímet arra, hogy az eladók a polgári lakossággal szemben a rögzítettnél magasabb árat követeljenek vagy fogadjanak el, mert amennyiben ezt megtennék, úgy árdrágítás esete forogna fenn, és az eljárást az érvényben levő törvények és rendeletek alapján azonnal folyamatba kell tenni.
Amint már rámutattam, a lakosságnak feltétlen érdeke, hogy közszükségleti cikkeit törvényes áron szerezhesse be, különösen most, amikor a kereseti lehetőségei csökkentek. Másrészről az árdrágítás megtűrése beláthatatlan pénzügyi hátrányokat is jelentene, ami szintén a lakosság hátrányára válna.
Fentiekre való tekintettel elvárom Címtől, hogy az árellenőrzést és az árak betartását a legszigorúbban hajtsa végre, és az árdrágítók ellen a törvényes eljárást azonnal tegye folyamatba.”
Ha a helyi piac nagyjában-egészében békebeli képet mutatott, a vasúti közlekedés háborús viszonyokat tükrözött.
Az orosházi újság december 5-én a következő felhívást közölte:
„Felhívás!
Az orosházi vasútállomás főnöksége felhívja Orosháza lakosságát, hogy sem utazási, sem egyéb ügyekben érdeklődésükkel ne zaklassák az állomásfőnökséget. Az orosz katonai városparancsnokság rendelkezése szerint az állomás területén polgári személyeknek tartózkodni tilos. Kellemetlenségek elkerülése végett tehát ne érdeklődjék senki, különben is a személyforgalom megindításáról a vasútállomás főnöksége tájékoztatni fogja annak idején a közönséget.”
Háborús terhek és rendellenességek
A háború tényét, jelenvalóságát ennél persze súlyosabb problémák is jelezték. Olyanok, amilyenekről Egyek község elöljárósága ír Hajdú vármegye alispánjának december 12-én.
„Ez idő szerint a községben önálló parancsnokság nincs. Meghatározatlan időben érkezik ide magasabb parancsnokság, de csupán átvonuló jelleggel. A környező tanyákon elhelyezett katonai alakulatok, a közel fekvő községek parancsnokságai naponként felkeresik az elöljáróságot ember-, állat-, anyag- és egyéb igénybevétel foganatosítása végett. Elöljáróság igyekszik kérésüknek eleget fenni. Ez ideig panasz nem merült fel katonai részről. A polgári lakosság részéről azonban az elégedetlenség állandóan fokozódik a terhek aránytalan elosztása miatt. Az aránytalanság nem az elöljáróság hibája folytán áll elő. Oka legtöbb esetben az, hogy az ideérkezett katonai megbízottak nagyobb számú embert, nagy mennyiségű anyagot követelnek azonnali kiadásra. Minthogy egy 7800 lelkes községben, ahol a javak elosztása aránytalan, ilyen kérések teljesítése hosszabb-rövidebb időt igényel, a kiküldött megbízottak nem hajlandók megvárni, amíg a kirótt ember vagy egyéb anyag az egyes község részéről a teherbíró-képesség arányában beérkezik, hanem önkényesen megszerzik a szükségeseket. Itt csak az itteni helyzettel ismerős helyi katonai térparancsnokság segíthetne, mert egyrészről megfelelő szókinccsel rendelkező tolmács hiányában a katonasággal a helyzet lényegét megértetni nem lehet, de meg katonai parancsnokság hiányában minden polgári részről elhangzó magyarázat megbízhatatlan színben tűnik fel előttük.
E helyzet eredménye az, hogy egyes esetekben a tehetősebbek javára szegénysorsú családok, szórványosan hadiözvegyek, nincstelen zsellérek károsodnak, holott sok esetben percek kérdése csak, hogy a szükséglet a körültekintő elöljárósági intézkedés mellett kielégítést nyerhetne …
A katonai alakulatok kiküldöttei, a katonai hatóságok és elöljáróság kölcsönös jóindulata el nem vitatható, azonban egy egyensúlyozó katonai szerv, helyi katonai térparancsnokság hiányában minden hiábavaló, eredményes munkát végezni nem lehet. Ennek folytán előállott, eddig még kisebb méretű, de hovatovább fokozódó rendellenességek a lakosságot elkeserítik …”
A közbiztonság megteremtése egyike volt a legégetőbb, sokáig megoldatlan feladatoknak. A legtöbb gondot a szovjet katonai ruhába bújt hazai lump, csavargóelemek, valamint a csapattestüktől lemaradt, csellengő szovjet katonák közösen végrehajtott garázdálkodása okozta. A szovjet katonai parancsnokságok tudták, hogy ebből komoly morális és anyagi károk származhatnak, ezért mindent elkövettek az ilyen, magukról megfeledkezett katonák kézrekerítésére, megbüntetésére. Az alábbi hirdetmény is ezt a célt szolgálta:
„Szentes megyei város polgármesterétől
Hirdetmény
Az orosz katonai parancsnokság megbízásából és utasítására közhírré teszem, hogy sem orosz, sem román katonát a városban sem nappal, sem éjjel szállásra az orosz katonai parancsnokság írásbeli engedélye és utasítása nélkül elfogadni nem szabad.
Ha egyes orosz vagy román katonák az orosz parancsnokság engedélye nélkül önkényesen be akarnák magukat valahova szállásolni, az illető házigazda vagy a legközelebbi járőrnek, vagy a szomszédok útján, vagy esetleg telefon útján haladéktalanul jelentse az esetet az orosz katonai parancsnokságnak, aki azonnal intézkedni fog.
Szentes, 1944. december 14.
Dr. Négyessy”
A szovjet katonai parancsnokságok, amennyire módjuk és lehetőségük volt rá, a gazdasági terheken is igyekeztek enyhíteni.
Bihar vármegye alispánja 1944. december 13-án értesítette a főszolgabírót:
„A vármegyei katonai parancsnokság a mai napon arról értesített, hogy a vármegye területén levő összes malmokat a katonai őrlés alól mentesítette. Erről a járása területén levő összes községeket azzal értesítse, hogy most már az érdekelt községek igyekezzenek a malmok részére megfelelő üzemanyagot biztosítani, és az őrlést megszakítás nélkül folytatva a lakosság kenyérellátását biztosítsák.”
Ahol a frontvonal közel volt, ott még természetesen a háború keményebb törvényei uralkodtak. Borsod vármegye alispánja 1944. december 19-én Hejőcsaba, Görömböly, Alsózsolca, Felsőzsolca, Szirma, Kistokaj, Arnót, Szirmabesenyő, Nyékládháza községek elöljáróságához a következő rendeletet intézte:
„Az orosz katonai parancsnokság Miskolc környéki községekből mintegy 10 napi munkaidő tartamra 800 munkást igényel.
Felhívom az alább felsorolt érdekelt községek elöljáróságát, hogy a kívánt munkásokat haladéktalanul rendeljék ki.
Kirendelendő 18-50 éves életkorig munkabíró férfiak.
A kirendelt munkások közül 400 folyó hó 20-án, 400 folyó hó 21-én állítandó munkába.
A munkások kiállításának végrehajtásáért az elöljáróságokat teszem felelőssé.
A községekből a munkásokat egy-egy orosz katona és rendőr fogják a munkahelyre, a miskolci Gömöri pályaudvarra irányítani.”
Nyékládháza község elöljárósága az alispáni rendeletre az alábbi választ küldte:
„Jelentem, hogy valamennyi férfilakosomat az orosz parancsnokság állandóan helyben foglalkoztatja:
- A nyékládházi vasútállomás, rakodó pályatest helyreállításánál.
- Az itteni nagyobb katonai raktárnál.
- Az orosz katonaság részére őrlő kenyérmalomban és lisztszállításnál.
- A felrobbantott és megrongált 3 országút javítási munkálatainál. ..”
Kommunisták, szociáldemokraták, kisgazdák, parasztpártiak …
A háború apróbb-nagyobb kényelmetlenségei azonban már nem tartóztathatták fel a viszonyok normalizálódásának, majd ezt követően vagy már ezzel párhuzamosan az új élet építésének folyamatát. Ezt mutatja a pártok, pártszervezetek, nemzeti bizottságok alakulása, számszerű növekedése is.
Az eddigiekben csak a Kommunista Párt szervezeteinek kialakulásáról adtunk hírt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy október-november hónapokban a többi párt is ne látott volna már hozzá a szervezéshez. Inkább arról van szó, hogy az első hetekben nemigen foglalták még írásba egy-egy új szervezet születésének történetét – vagy ha igen, az írások elkallódtak, ezért visszaemlékezésekből lehetett csak felidézni a történteket. Húsz évvel az események után, amikor a szóban forgó visszaemlékezések készültek, azok, akik a mikrofon előtt megszólaltak, majdnem kivétel nélkül valamennyien a Kommunista Párt egykori tagjai voltak. S ez megint nem véletlen. Megfelel annak a történelmi ténynek, hogy a kezdet kezdetén mint igazi cselekvő erő, a régi 19-es kommunisták, az illegális párt tagjai és a földmunkás- és szakszervezeti mozgalom harcosai állottak előtérben. A Kommunista Párt helyi szervezeteinek kialakulása 1944 decemberében, amikor a párt Központi Vezetősége kidolgozta és közzétette az ideiglenes szervezeti szabályzatot, új tartalmat és lendületet kapott. A Kommunista Párt aktivitása nyomán, számos esetben a kommunisták sürgetésére, csakhamar megindult a többi párt is. A Kisgazdapárt első alakulási jegyzőkönyvei is hitelt érdemlően tanúsítják, hogy míg a Kommunista Pártnál a cselekvés kényszere, addig a kisgazdapártiaknál a párt létezésének igénylése – mindenekelőtt a jövendő politikai berendezkedésbe való beleszólás célja – hívta életre a pártszervezeteket.
Hogy mennyire a kommunisták voltak azok, akik tudták, hol kell megfogni a dolog végét, és közvetlenül a frontvonal hátában munkához mertek látni, arra tanúság az alábbi két visszaemlékezés is.
Lakatos József 1944 előtt a pécsi építőmunkások szakszervezetének volt az elnöke. A város felszabadulásáról, a szervezkedés első napjairól így beszél:
„1944. november 28-án már Pécsett lehetett hallani az ágyúzást. Ekkor már egykét elvtárssal felkészültünk arra, hogy a szovjet katonák hamarosan fel fogják szabadítani Pécset. 1944. november 29-én hajnalban értek be Pécsre a szovjet katonák. Mi, több régi mozgalmi elvtárs, már szerdán reggel 8 órakor a Zrínyi utca 13. számú helyiségben, ahol valamikor a pécsi szakszervezetnek a székháza volt, összejöttünk, és azonnal egy bizottságot szerveztünk, amely felkereste rögtön a város parancsnokát. A városparancsnoktól igazolványt kértünk, hogy közreműködjünk a város rendjének helyreállításánál. Az történt ugyanis, hogy 28-án, amikor már biztos volt, hogy Pécs város hamarosan felszabadul, a nyilasok és egy pár hazaáruló ember elkezdtek fosztogatni Pécsett. A dohánygyárat kifosztották, egy-két üzletet feltörtek, s akkor, mikor szerdán reggel mi ezt láttuk, felkerestük a város parancsnokságát. A város parancsnoka nagyon örült, hogy azonnal jelentkeztünk nála, és kaptunk igazolványt és karszalagot.
A második feladatunk volt, hogy a pártszervezetet megalakítsuk. Én a felszabadulás előtt a Szociáldemokrata Pártnak voltam tagja, majd a felszabadulás után azonnal részt vettem a Kommunista Pártnak a megszervezésében. A párt megszervezésével párhuzamosan az volt a fő feladat, hogy a bányában minél hamarabb induljon meg a munka. Ezért, szintén a város parancsnokságának közreműködésével, a legfontosabb feladatunk volt az újhegyi hőerőmű üzemelésének a biztosítása. A hőerőműnek meg kell indulnia, gőzt kell termelnie, hogy áram legyen. Ennek következtében Nádor Józsefet, István Jánost, Maldolfit – régi elvtársakat – felkerestük, akiknek az üzem zavartalan működését kellett garantálniuk. Mozgósították a dolgozókat, felkeresték lakásukon a turbinakezelőket, a fűtőket, tehát mindazokat a munkásokat, akiknek okvetlenül ott kellett lenniök az üzem biztosításánál. Ez meg is történt, úgyhogy a hőerőmű lehetőség szerint tudta Pécs városának és környékének szolgáltatni az áramot, mert máskülönben a kórházak vízellátása nem lett volna biztosítva. Utána másik fő feladatunk ezzel párhuzamosan a szén biztosítása volt. A DGT urai, amikor a szovjet katonák már közeledtek Pécs felé, megszöktek; kifosztották a kasszát, és mi, amikor felfeszítettük a páncélszekrényeket, üres kasszát találtunk. Igen nehéz helyzetben voltunk, egy fillér nélkül, s a bányászoknak a napi megélhetését biztosítani kellett. Ekkor megint felkerestük a város parancsnokságát. Ők pénzügyileg nem tudtak azonnal segíteni nekünk. A mi javaslatunk az volt, hogy össze kellene hívni a Pécsett maradt bankosokat és azokat a tőkéseket, akiknek tudomásunk szerint volt pénzük, adjanak kölcsön nekünk; nem vettük el a pénzt, hanem kölcsönkértük tőlük, hogy amikor majd a szenet el fogjuk adni, akkor visszatérítjük, hogy a bányászoknak fizetést tudjunk biztosítani. Így is volt. Dr. Falus elvtárssal, aki a Kommunista Pártnak a szervezésében aktívan részt vett, majd később ő lett az első polgármester itt, vele közösen megegyeztünk, és a Kossuth Lajos utcában, a Nemzeti Színházzal szemben lévő bankhelyiségbe összehívtuk a baranyai és a pécsi bankárokat és nagyobb gyártulajdonosokat, s hosszabb vita után megegyeztünk velük. A lényeg, hogy lett egy kis pénzünk. Ebből a pénzből előleget adtunk a bányászoknak, hogy a napi élelmet tudják biztosítani, és azonnal megindítottuk a kereskedelmet is olyan értelemben, hogy munkásokból és tisztviselőkből brigádokat szerveztünk, amelyek élelem beszerzésére azonnal kimentek a falvakba. Szabályosan megindult a kereskedelem, a cserekereskedelem, részben pengővel, részben pedig szénben. A széntermelés elindításának, fokozásának az érdekében azonnal szénbolettát vezettünk be. Ennek megfelelően, ha egy bányász termelt egy műszak alatt 10 csille szenet, abból egy csille az övé volt; következőleg a csille értékét a bányász megkapta akár szénben, akár pedig pénzben aszerint, hogy kinek mi volt a kívánsága; és ezt a szenet a bányász elcserélhette személyileg is élelemért. Ez nagyon jól bevált, mert ezáltal a bányászok gyorsan elfoglalták a munkahelyüket, és igen komolyan megindult a bányatelepen az élet.
És megindult a pártélet is. Napokon belül sok százan jelentkeztek. Már előzőleg is jelentkeztek, mielőtt még Vas Zoltán elvtárs megérkezett Pécsre; már megalakítottuk a pártot a saját elgondolásunk szerint, de Vas elvtárs a központtól mint instruktor jött le; ő aztán hivatalosan megadta az irányelveket a párt szervezésére, a toborzásra és a munka menetére vonatkozólag. Amikor már hivatalosan megalakult a párt, örömmel jelenthetem, hogy abban az időben igen sokan jelentkeztek a pártba, elsősorban a fizikai dolgozók, bányászok, építőmunkások és mások, de igen sok értelmiségi dolgozó is; Boros elvtárson kívül dr. Steimetz, aztán dr. Ember Kálmán, aki most a bányakapitányságnál van – és többen, most már pontosan nem emlékszem mindenre vissza, elég régen volt ez már. Amikor a párt létrejött, azonnal megkezdtük az üzemekben a pártszervezetek megalakítását. Én a pártbizottságtól olyan feladatot kaptam, hogy szervezzem meg a szabad szakszervezetet. A szabad szakszervezet hivatalosan megtartotta az alakuló közgyűlését, ahol engemet megválasztottak megyei titkárnak; ebben az időben a pártszervezetnél és a szakszervezetnél is dolgoztam, és a szakszervezetnél a fő feladatom az volt, hogy a megye összes dolgozóit szervezzük be a szakszervezetbe. Megalakítottuk a szakszervezeti bizottságokat; ekkor még a központtal nem volt a szakszervezetnek élő kapcsolata. Úgynevezett bizalmi testületeket is alakítottunk, amelyeknek élén volt egy főbizalmi, és ezek a bizalmi testületek talán olyan szerepet töltöttek be, mint ma az üzemi tanácsok… Felszabadultunk november 28-án, s például a bányában már 1944 decemberében megalakult a bizalmi testület. Amikor kimentünk egy üzembe, azonnal megalakítottuk a bizalmi testületeket is.”
Kaposvár első időszakára, főként a közbiztonság helyreállítására emlékszik vissza Dezső József:
„1944. december 2-án, amikor a szovjet csapatok felszabadították városunkat, azaz a megyénknek egy részét, az elvtársak meg a szimpatizánsok szétszóródva voltak, mondhatnám, az egész városban meg a város környékén, mert a legtöbb szökésben volt, illetve a közelmúltban töltötte le a büntetését. Minden összebeszélés nélkül 2-án itt találkoztunk a kaposvári rendőrségen; lassan már délre összeverődött körülbelül 10-14 ember a baloldaliakból. Mivel semmi néven nevezendő hivatalos közbiztonsági vagy közigazgatási szerv még Kaposváron ekkor nem működött, Molnár János elvtársat saját magunk választottuk meg a rendőrség parancsnokának, míg a helyzet kialakul. Segédrendőrként teljesítettünk szolgálatot.
Felmentünk az orosz városparancsnokságra a szovjet elvtársakhoz, és bejelentettük: a közbiztonságot akarjuk megteremteni, és a város biztonságát, rendjét akarjuk tovább vinni. A szovjet elvtársak ehhez hozzájárultak. Zaharov elvtárs városparancsnok mind a 14-15 embernek rögtön orosz-magyar nyelvű papírt gépeltetett, névvel ellátva, majd egy záros – azt hiszem, 7-8 napos – határidőt adott, hogy fényképpel lássuk el a papírokat. Nekem még ma is megvannak ezek a fényképes igazolványaim. Legelső feladat volt, mivel a közrend biztosításában nem volt jártasságunk, hogy a régi rendőröket, akikről tudtuk, hogy nem voltak szélső jobboldaliak, behívjuk – mert ők maguktól nem mertek és nem is akartak jelentkezni —, hogy mint szakemberek segítsenek. Természetesen mindez az orosz városparancsnokság közreműködésével történt. Sok régi rendőrt – nem tiszti állományban, hanem tiszthelyettesi meg alhadnagyi rangfokozatban – összehívtunk megbeszélésre. Volt, amelyik húzódozott, de voltak, akik nem. Ezeknek a szakmai útmutatása során kezdtük a rendőrséget szervezni. Beszerveztünk a régi csendőrök közül is egypárat, olyanokat, mint például Harsányi Ferenc, aki a göllei csendőrőrs parancsnoka volt, s nem egy baloldali elvtársnak előre megmondta, hogy tűnjön el a községből, mert őrizetbe vétele a közeli napokban várható.”
A kismarjai Kommunista Párt 1944. december 16-i alakuló üléséről a következő jegyzőkönyv tudósít:
„Jelen vannak: Kozma Lajos, id. Báthori István, Kovács Vince, ifj. Báthori István, Karcza László, Tóth Gyula, Torma Imre és Berzovai György, valamennyien kismarjai lakosok mint alapító tagok.
Kozma Lajos elvtárs, mint a párt szervezője, üdvözli a megjelent elvtársakat, a gyűlést megnyitja. Megnyitó beszédében részletesen ismerteti a párt célkitűzéseit, melyeket a debreceni párttól személyesen kapott. Továbbá felolvassa az ideiglenes alapszabályzatot és a párt programját. Felkéri a megjelent elvtársakat, hogy szóljanak hozzá.
Valamennyi elvtárs helyeslő hozzászólása alapján az alakuló ülés egyhangúlag magáévá teszi a fent előadottakat, és az alábbi határozatokat hozta.
- Tisztikart a legközelebbi gyűlésen választanak, addig az ügyek intézésével Kozma és id. Báthori elvtársakat bízzák meg.
- Megbízzák fenti elvtársakat, hogy a volt leventeotthonnak kommunista párthelyiségül való lefoglalását jelentsék írásban Bihar vármegye főispánjának, és kérjék ki nb. hozzájárulását.
- Utasítja az alakuló ülés fenti elvtársakat, hogy rövid időn belül személyesen tegyenek jelentést a főispánnak a községben lévő tarthatatlan helyzetről.
- Kimondja az alakuló ülés, hogy a már korábban megalakított Földmunkás Szövetséget (tévesen: Magyar Népi Demokratikus Front), mint gazdasági szervezetet megtartja, hol a szélesebb körű nevelési munkát fogja végezni a párt.
Fenti határozatok meghozatala után Kozma elvtárs zárószavaival a gyűlés véget ért, a jegyzőkönyv hitelesítésére Kovács Vince és Torma Imre elvtársakat kéri meg.
- m. f.
Kovács Vince s. k.
Torma Imre s. k.
jegyzőkönyvhitelesítők
Kozma Lajos s. k.
Báthori István s. k.
ügyvezetők”
A másik munkáspárt a fővárosi központ irányítása és támogatása nélkül nem tudott azonnal a helyzet értő és cselekvő ura lenni a felszabadult országrészeken. A Szociáldemokrata Párt vezetőinek jórésze a Gestapo fogságában volt, mások Budán vagy Pesten éltek illegalitásban. Akadályozta a munkában a Szociáldemokrata Pártot az is, hogy legjobb, legaktívabb tagjai a felszabaduláskor a Kommunista Pártba léptek be – éppen azért, mert ott érezték a cselekvő erőt, és mert eszmeileg is a Kommunista Pártot vallották magukénak, csak az illegalitás miatt nem juthattak el hozzá. A Szociáldemokrata Pártban uralkodó kezdeti bizonytalanságról, arról, hogy a párt nehezen ismerte fel a tennivalókat, a bekapcsolódás útját-módját, szól az 1944 decemberében Debrecenben élő Benjámin László:
„A szociáldemokrata pártszervezetbe, amelyik nyitva állt az emberek előtt, tódultak az emberek, és úgy tudom, hogy 1944 december végéig 11 ezer tag jelentkezett. A vezetőség viszont néhány öregemberből állt, akik teljesen tehetetlenül ültek az irodáikban, és nem tudták, hogy mit kezdjenek azzal a töménytelen emberrel. Én néhánnyal összeismerkedtem a Szociáldemokrata Pártban, köztük Holló Etussal, aki régi mozgalmi ember volt, szociáldemokrata párttitkárnak a lánya, és láttuk a rengeteg fiatalembert, aki szociáldemokrata párttagnak jelentkezett. Húsz éven alul, húsz éven felül, általában húsz év körüliek, talán százával, mondhatnám, és nem tudtak mit kezdeni a mozgalomban. Arra gondoltunk, hogy ezeket a fiatalokat mégis foglalkoztatni kell, valamilyen kulturális munkát szervezünk. Így azután, tudomásom szerint, Holló Etus megalakította a gyermekbarát ifjúmunkáscsoportot, amely különböző módon, énekszámok betanulásával, nem tudom már, színdarabtanulással készülődött arra, hogy majd valamilyen kulturális munkát végez, és kulturális előadásokat szervez. Én magam vállalkoztam arra, hogy egy szavalókórust szervezek, illetve tanítok be. Valaha én magam is a nyomdász-szavalókórus tagja voltam, és ez volt az egyetlen, amire én vállalkozni tudtam, úgyhogy ezt a szavalókórust meg is csináltuk. Néhány hét alatt, amíg én ezt a munkát végeztem, betanítottam egy verset, Petőfi: „Föltámadott a tenger”-ét, és emlékezetem szerint egyszer-kétszer el is mondták Debrecenben, sőt tán valahol Debrecen környékén is, ha jól emlékszem.”
A koalíció harmadik pártja, a Kisgazdapárt, régi vidéki szervezeteit próbálta újéletre kelteni a régi tartalommal, amelyből nem hiányoztak a régi frázisok sem.
A kondorosi újjáalakuló ülésről az alábbi irat tanúskodik:
„Jegyzőkönyv
Felvétetett 1944. évi december hó 3-án a kondorosi Független Kisgazda Földmunkás Polgári Demokrata Párt alakuló közgyűléséről.
- Terhes András mint korelnök üdvözli a megjelenteket és a Kondoros község képviseletében megjelent Makrányi Lajos jegyzőt; a gyűlést megnyitja. Jegyzőkönyv hitelesítésére felkéri Bandzsal János és Melis János párttagokat.
Zászló alá tömörülni, ez most a jelszó – mondotta Terhes András. Ez a párt, amelynek országépítő szavaira a múltban is felfigyeltek, kibontotta zászlaját. Kibontotta, hogy zászló alá tömörítse azokat, akik ezt az országot a romokból fel akarják építeni. Az előbbi, fasiszta rendszernek sikerült a pártot meggyengíteni, de megsemmisíteni nem. Egyesülve a többi demokrata pártokkal, folytatta munkáját mindaddig, míg a Sztójay-kormány feloszlató rendelete le nem jött. Az azóta bekövetkezett történelmi események folytán, melyek meghozták politikai szabadságunkat, és az orosz katonai parancsnokság azon engedélye révén, mely a demokrata pártok működését engedélyezi, a Kisgazdapárt is újra bekapcsolódik az országépítés munkájába.
Tehát felteszem a kérdést, kívánják-e, hogy ez a párt megalakuljon, és részt vegyen az országépítés nagy munkájában?
Kívánjuk – nagy lelkesedéssel kiáltja a közgyűlés közönsége.
Akarják-e ezt a pártot ebben a nemes munkájában támogatni?
Akarjuk – újból nagy lelkesedéssel kiáltja a közgyűlés.
Tehát én Önök ezen kijelentése alapján ezennel kijelentem, hogy a Független Kisgazda Földmunkás Polgári Demokrata Párt megalakultnak tekintendő.
- A korelnök indítványozza, hogy a közgyűlés ejtse meg az elnökválasztást.
A közgyűlés nagy lelkesedéssel
Janurik Györgyöt választja meg elnökké.”
A jegyzőkönyv 3. pontja az elnök és a korelnök kölcsönös üdvözlését tartalmazza.
A 4. pont szerint az elnök ismertette a tisztújítás régi rendszerét, amelynek alapján megválasztották három évre a kondorosi Független Kisgazda Földmunkás Polgári Demokrata Párt tisztikarát és választmányát. Ez alkalommal 10 alelnöki és 34 választmányi tisztség került betöltésre, „5 alelnöki és 15 választmányi tisztség betöltetlen marad azon célból, ha más társadalmi rétegek – például iparosok, kereskedők – akarnának a pártba belépni, akkor kívánatos, sőt szükséges, hogy ezekből is kerüljenek a párt alelnöki, illetve a párt választmányi tisztségébe.”
„5. Az elnök bejelenti, hogy részletes programmal nem szolgál; pártunk országosan írásban fogja kiadni programját. Mint tudjuk, a mi pártunk 1943-ban a Szociáldemokrata Párttal fuzionált; a fennálló törvények keretén belül egymást támogatta. F. évi március 19-én a Sztójay-kormány még ezt a kis szabadságunkat is elrabolta. Azóta nagyot fordult a világ kereke. Ránk zúdult ennek a háborús világnak minden borzalma. De nem szabad kétségbeesnünk, mert ez a káosz, ez a zűrzavar hozta meg számunkra azt, amit a fasiszták elraboltak tőlünk, a szabadságot. Szabadság! – milyen fenséges szó, ez a szó kell, hogy erősebben megdobogtassa szívünket, ez hozta meg számunkra a szólás- és sajtószabadságot. Ez a szó feledteti el velünk a mának minden keservét, minden borzalmát. Éljünk is ezzel a szabadsággal, hogy felépítsük a magántulajdon elvén felépülő demokratikus Magyarországot. Nincs szükség Esterházy-féle 220 000 holdas birtokra. Pártunk programjában benne van az ilyenek felosztása, kisbirtokok létesítése, hogy minél több önálló kisegzisztencia virágozzék, boldoguljon a maga kis birtokán. A megszálló csapatok és azok szövetségesei vívták ki számunkra ezt a legeszményibb valamit, amit úgy nevezünk: szabadság.
- Az elnök bejelenti, hogy Gulyás Mihály – aki B. Szabó István üzenetét tolmácsolja – kíván szólni.
- Szabó István üdvözletét küldi általam Kondoros minden öntudatos polgárának, akiben él a demokrácia szelleme. Itt szeretett volna lenni a megalakulás órájában közöttünk, hogy ismertesse a Független Kisgazda Párt célkitűzéseit, de, sajnos, elfoglaltsága nem engedi. Az isteni gondviselés megengedte, hogy szerencsésen kikerült ebből a háborús borzalomból, és Gyöngyösi Istvánnal, aki politikai tanácsadóként működik a megszálló csapatoknál, már megkezdte a szervezés munkáját itt a vármegyében. Tehát mi is szervezkedjünk, hogy készen álljunk arra az időre, amikor majd a Kisgazdapárt célkitűzése mellett síkra kell szállni, hogy akkor már egy szervezett sereg legyen, amely a magántulajdon elvét vallva, hitet tesz arra, hogy ezt a romokban heverő országot a Kisgazdapárt útmutatása mellett felépíti.
- Elnök bejelenti, hogy Terhes András a szervezésre vonatkozóan kíván szólni.
Hogy milyen politikai hitvallást folytattunk a múltban, vagy akartunk folytatni, az mindig a lelkek akaratán múlik, akkor is, most a jelenben is. Akármilyen kicsiny, de lelkes sereg, ha síkraszáll elveiért, kell hogy siker koronázza a meggyőződésén alapuló akaratát. Mi is bátran, a saját környezetünkben világosítjuk fel ismerőseinket a mai helyzetről, pártunk célkitűzéseiről. Ennyit tennünk nemcsak kell, hanem kötelességünk, hogy az eszmét, amelyért síkraszállunk, diadalra juttassuk.
- Elnök a gyűlést berekeszti. Még csak annyit akar hozzáfűzni az elhangzott beszédekhez, hogy mi mindenki meggyőződését tiszteletben tartjuk, tehát elvárjuk, hogy a mienket is mindenki tiszteletben tartsa. A pártba való iratkozási ezennel megkezdjük: lehet iratkozni az elnöknél és itt a párthelyiségben is, amelynek hivatalos órája később lesz megállapítva.
Kondoros, 1944. december 3-án.
| Kondacs György jegyző |
Melis János Bandzsal János hitelesítők |
Terhes András korelnök Janurik György elnök” |
A Kisgazdapárt felismerte: az országban mélyreható változásnak kell bekövetkeznie. Kétség nem férhet hozzá, hogy akarta ezt a változást, ugyanakkor azonban félt is a szovjet példától. E két mozzanat ütközése magyarázza az azonnali cselekvésre való képtelenséget.
Az 1939-ben illegálisan megalakult Nemzeti Parasztpárt volt az a párt, amelyik tudta, hogy mi fáj Magyarországon a szegényparasztságnak. Világos elképzelése volt a tennivalókról is. 1944 decemberében még nem rendelkezett elég széles körű befolyással, de aktívan tevékenykedett. Darvas József a Nemzeti Parasztpárt felszabadulás utáni szervezkedésére és célkitűzéseire így emlékezik vissza:
„Ahogy egy párt működését elképzeljük, az a felszabadulás előtt a Nemzeti Parasztpártra ilyen formában nem volt jellemző. Nem voltak vidéki szervezeteink. Tehát nem újjá kellett szerveznünk ezt a pártot, hanem meg kellett szerveznünk. A felszabadult országrészeken mindjárt, ahogy a szovjet hadsereg egy-egy területet felszabadított, elég hamar megkezdődött a Nemzeti Parasztpárt szervezése is. Ez annál inkább lehetséges volt, mert a Nemzeti Parasztpárt vezető gárdájából néhányan, mindenekelőtt Erdei Ferenc, már ebben az időben is a Tiszántúlon, Szegeden és Debrecenben éltek és működtek. Itt, Budapesten, a felszabadulás utáni napokban jóval nehezebb és zaklatottabb körülmények között kezdődött el a Parasztpárt szervezése, mint a Tiszántúlon. Több okból. Egyrészt a viszonyok voltak nehezebbek; a rombolás, az élet elindítása önmagában rengeteg nehézséget adott; azonkívül vidéken, főleg a Tiszántúlon a „Szabad Szó” révén, annak törzsgárdája és olvasói révén, a káderek megvoltak. Úgyhogy ott volt kikből megszervezni a Nemzeti Parasztpártot. Ha nem is óriási tömegek, de azért mégiscsak tömegek mozogtak mindjárt, az első időben a Parasztpárt mögött.
A program maradt a régi. Tulajdonképpen az a program volt érvényben, és annak alapján kezdtünk el dolgozni, amelyet annak idején a makói pártalakításnál elhatároztunk, megfogalmaztunk és elfogadtunk.
A legelső és legfontosabb része egy radikális földreform volt. Erősen hangsúlyozta a munkásosztállyal, az ipari munkássággal való együttműködést és összefogást. Végül fontos mozzanata volt az általános műveltség elterjesztésének követelése. Döntő mértékben körülbelül ezek jellemezték ezt a programot.”
Két felhívás
A front keletről, északról és délről egyszerre közeledett Budapest felé. A sokat próbált, súlyos károkat szenvedett Debrecen politikai és társadalmi vezetői felhívással fordultak a Wehrmacht oldalán Budapest térségében harcba kényszerített magyar katonasághoz és a főváros lakosságához:
„Magyar Testvéreink!
Meddig fogjátok még tűrni az átkozott német igát …? Akadályozzátok meg, hogy városainkat, falvainkat és országunk büszkeségét, fővárosunkat Debrecen sorsa érje … Fordítsátok fegyvereiteket a német elnyomók ellen. Ne féljetek az oroszoktól. Az oroszok segítenek nektek, ha átálltok hozzájuk.”
1944 december elején Bihar vármegye egy része Csonka-Bihar vármegye elnevezéssel önálló közigazgatási egységként szerepelt. Főispánja, Zöld Sándor 1944. december 5-én utasította a főszolgabírákat:
„Felkérem Főszolgabíró Urat, hogy a községi elöljáróságok útján állapítsa meg, hogy járása területén az egyes községekben a legutóbbi választáskor vagy azelőtt kik voltak a Független Kisgazda Párt és Szociáldemokrata Párt legértékesebb emberei. Mindkét párt volt vezető emberei közül kettőt küldjön be megbeszélés céljából vasárnap, azaz december hó 10-én de. 10 órára Berettyóújfaluba, a Demokrata Front párthelyiségébe (volt Debreceni Első Takarékpénztár helyisége).
Külön értesítendők a derecskei járásban: Csizmadia Lajos derecskei lakos; a sárréti járásban: N. Gál Lajos biharnagybajomi lakos; a biharkeresztesi járásban: vitéz Szabó Zsigmond biharkeresztesi, Szűcs Béla körösszegapáti, Rózsa Imre biharugrai, K. Nagy Gyula komádi, B. Nagy Lajos bojti, Buti F. Gyula bojti lakosok; a derecskei járásban: Barta Károly pocsaji lakos; a berettyóújfalui járásban: Gulyás Imre berettyóújfalui, Bátori Imre csökmői lakosok, valamint M. Szabó Pál hencidai lakos; továbbá a cséffa-nagyszalontai járásban: Biró János geszti lakos; végül a sárréti járásban még: Szöllősi Balázs biharnagybajomi lakos.
Felkérem Főszolgabíró Urat, hogy nevezetteket községi fuvarral küldje be.”
December hó 10-én a Demokrata Front (e névvel jelölték a Független Kisgazda Párt, a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Parasztszövetség koalícióját) Berettyóújfaluban az alábbi kiáltványt fogadta el:
„Magyar Testvérek! Katonák!
A hitlerista Németország minden emberi érzést megcsúfoló módszerével, a becstelenség legválogatottabb eszközeivel, az országunkban élő zsoldosainak segítségével országunkat háborúba kényszerítette. Ehhez a háborúhoz a magyar népnek soha semmi köze nem volt. Ez a háború a belépés első percében már előrevetette nemzetünk pusztulásának árnyékát. Minden józaneszű ember tudta, hogy a háború végzetes lesz számunkra. A német erőszak azonban mindig jobban alkalmazta kényszerítő eszközeit, így a háború szenvedése és súlya mindig jobban nehezedett nemzetünkre.
Az ország jobb magyarjai látták ezt, és megpróbálták, meg is tették az első lépést, hogy megszabadítsák országunkat a németek erőszakoskodásának következményeitől, de ez sikerre nem vezetett.
Európának ez a fenevadcsordája, mikor látta, hogy vadállativá vetemült, véres pusztításában nem akarunk részesek lenni, a közönséges bűnözőt is megcsúfoló csellel reánk tört, megszállotta országunkat, a véres kezű Gestapo hóhéraival összefogdostatta magyarjainkat, hatalomra juttatta a butaság és svábvér lázadóit. E perctől kezdve fokozódott a vérhullás és pusztulás. Viruló városaink romokban hevernek. A meggyötört parasztság kétségbeesetten ténfereg a csatatérré vált földeken. Asszonyaik, gyermekeik leégett házuk üszkös gerendavégein siratják a német erőszakkal harcba hurcolt gyermekeket, testvért és apát. Gyáraink, üzemeink romjai alatt munkások ezrei lelték halálukat. Árván maradt családjuk és a halálból megmenekült munkások sok ezres tömege hajlék nélkül nyög szörnyű sorsának terhe alatt.
Testvérek! Magyarok! Világuk pusztulását nyilvánvalóan tudja és látja az egész hitlerista Németország. Tudja a szennyes áradat által felszínre dobott vezére is, hogy az orosz hadsereget feltartóztatni nem lehet. Tudják azt is, hogy határaikon belül eléri őket megérdemelt végzetük. Tudják, hogy egy fél világ összerombolásának bűne lesújt reájuk. Hogy a leszámolás idejét csak napokkal is késleltessék, a hitleri Németországot jellemző aljas elhatározással és elvadult dühével országunkat romokban és vérben akarják itt hagyni. Budapestre, világszép fővárosunkra, Dunántúlra, hová a hazug német propagandával félrevezetett sok ezer magyar is menekült, minden nemzeti kincsünkkel együtt kegyetlen sors vár. Ennek a sorsnak előidézésében nem vehetnek részt magyarok. Fővárosunkra hulló minden egyes lövedék pusztításáért, minden embertársunk életéért, minden nemzeti értékért, ami megsemmisül vagy német hordák kezébe kerül, mindenki felelős, aki német oldalon Szálasiék mellett a legkisebb erőt is kifejti. Felelős mindenki, aki tétlenségével, gyávaságával, hallgatásával [segíti a németeket, s] – azonnal nem áll útjába a pusztulási folyamatnak.
Magyar Katonák! Ha német oldalon harcoltok tovább, ha teljesítitek a törvénytelenül hatalomra jutott Szálasiék parancsát, a nemzetnek nem hősei, hanem megsemmisítői, gyáva pusztítói lesztek.
Testvéreitekre, szüleitekre, gyermekeitekre hoztok halált, s árulói lesztek annak a földnek, ahol születtetek. Gondolkozásra nincs idő. Napok, de lehet órák kérdése is, hogy az elkövetett hibát soha jóvá nem tehetjük. Nyugat-Bihar vármegyének minden magyarja együtt kér és várja, hogy azt a fegyvert, amely kezetekben van, fordítsátok azonnal az ország legnagyobb ellensége, a német horda ellen. Magyar katona csak a legfelsőbb Hadurának engedelmeskedhetik. Aki ezt nem teszi, vétkezik a magyar nemzet érdekei ellen. A felszabadított területek magyarsága, az ország jövőjének érdeke azt kívánja, cselekedjetek addig, míg nem késő, hogy megmentsünk mindent, ami még menthető, a nemzet érdekében.
Katonák! Magyarok! Minden eszközt használjatok fel a németek és csatlósaik ellen. Segítsétek az orosz hadsereget minden eszközzel, hogy országunkból minél előbb, míg a katasztrófa be nem következik, takarodjék ki a németek pusztító hada, hogy megkezdhessük és újra építhessük minden magyar számára a népi demokratikus Magyarországot.
A német propaganda, mint régebben, ma is hitványul hazudik. Nem igaz, hogy az orosz hadsereg megakadályozza a magyar élet fejlődését. Templomainkba imádkozni járnak az emberek, iskoláinkban tanítás folyik. A mezőkön a holnapért dolgoznak a magyarok. A közigazgatásban, mint minden más vonalon, mindenki helyén van, és végzi a munkáját. Nincs elhurcolás, nincs gyilkolás. Az orosz hadsereg katonái nem követik a németek módszereit. Nincs ok a félelemre! Cselekedjetek azonnal! Nyugat-Bihar vármegye minden magyarja tőle telhető módon segítségetekre siet. Tudunk áldozatot hozni, és akarunk is.
Hallgassátok meg kiáltásunkat, vegyetek részt a magyar nép legnagyobb küzdelmében. Aki ezt nem teszi, az gyilkosainkat segíti, és még halálában is örök ellensége marad a magyar nemzet fennmaradásának.
Fegyverrel a németek és csatlósaik ellen!
Berettyóújfalu, 1944. december hó 10.
| Bihar vármegye főispánja Dr. Zöld Sándor |
Bihar vármegye alispánja h Mile József |
A Független Kisgazda Párt nevében:
Bihari Nagy Lajos
A Magyar Kommunista Párt nevében:
Juhász Sándor
Rácz Sándor
A Szociáldemokrata Párt nevében:
Csikó János
Cernkovits Tivadar
Jenei Gergely
A Magyar Parasztszövetség megbízásából:
Tóth Sándor
Ifj. Bakó Sándor”
„Nagyot végezni mégis mi jövünk …”
Magyarországot a Vörös Hadsereg szabadította fel. Sok más európai országhoz képest nálunk az antifasiszta ellenállás szűkebb körű és gyengébb volt. De azért volt ellenállás! 1944 őszén fegyver ropogott a Buzsorán és Abroncsospusztán, a kijevi partizániskoláról érkező magyar antifasiszták ejtőernyővel szálltak alá a Bükkben, karancsaljai és sárisápi bányászok nyugtalanították a nácikat és a nyilasokat, levegőbe repült a budapesti Gömbös-szobor.
- novemberében az illegális ifjúsági szervezetek közös erővel, sokszorosított formában négyoldalas újságot jelentettek meg, „Szabad Élet” címmel. A lap 5. évfolyamának 2. száma az alábbi programadó cikket közölte:
„Szabadság felé!
A magyar diákság március 19-e óta illegalitásba kényszerült mozgalmai (Nemzeti Ellenállási Diákmozgalom, Szabad Élet Diákmozgalom, Demokrata Diákfront, Parasztfőiskolások Közössége, Technikusok Demokrata Frontja, Demokrata Ifjúság, Kath. és Prot. Egyházak Demokrata Ifjúsága) október 15-e után megalakították az öntudatos magyar diákság szocialista és demokrata egységfrontját, a
Magyar Diákok Szabadságfrontját.
A magyar diákok e tábora azóta együtt harcol a független, szabad és demokratikus Magyarország felépítéséért, s elsősorban a német iga és a nyilas csatlósok törvénytelen hatalmának megdöntéséért. Álláspontját a „Magyar Diákság Kiáltványáéban hirdette meg, amely világos állásfoglalásával, éles, de tárgyilagos bírálatával, harci elszántságával nemcsak a diákság, de a magyar társadalom legszélesebb rétegeiben is óriási lelkesedést váltott ki. Nyilas és jobboldali körökben félelemmel és megdöbbenéssel vették tudomásul az értelmiségi ifjúság megnyilatkozását. Ők is tisztában vannak azzal, hogy ezek után nem lehet víz alá nyomni, öncélú hatalmi politikával elvakítani az ifjúságot. Hiába a német és magyar Gestapo minden erőlködése, az értelmiségi fiatalság 90 százalékát mégsem lehet a Margit körútra, a Svábhegyre és koncentrációs táborokba hurcolni.
A közhangulat mellettünk van. Ezt sem tudja többé semmiféle propagandahadjárat elhazudni. A Magyar Diákok Szabadságfrontjához egymás után csatlakozik az értelmiségi ifjúság színe-java.
A magyar ifjúság zöme – mint már annyiszor a magyar élet vajúdó perceiben – egységes. Ezt bizonyítja a Magyar Diákok Szabadságfrontjából, a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségéből, a Nemzeti Parasztpárt Ifjúságából és a Kath. és Prot. Egyházak Demokrata Ifjúságából alakult
Magyar Ifjúság Szabadságfrontjának
megindult működése is.
A magyar ifjúsághoz intézett kiáltványából álljon itt néhány mondat:
»Az önkéntes kiürítés teljes csődje azt mutatja, hogy Budapest népe mellettünk van, és passzív ellenállása népszavazás volt Szálasiék áruló klikkje ellen. A németbérenc „kormány” most az erőszakos kiürítést tervezi. A mi feladatunk, hogy az ellenállást aktívvá, harcossá tegyük, és Budapest népe élén megakadályozzuk ezt az őrült, nemzetgyilkos tervet. – Harcunk kíméletlensége és keménysége lesz a feltétele annak a másik erőfeszítésnek, melyet Magyarország demokratikus átalakításáért és saját magunk európai jövőjéért fejtünk majd ki, ha a harcnak ezt a szakaszát már sikeresen megvívtuk.«
Az egységes fiatalság kész a harcra, kész a jövendő építésének vállalására.
A magyar ifjúság – s benne a magyar diákság – kész vállalni a szocializmust és demokráciát, mint magyari jövendőnk egyedüli útját.”
A „Magyar Függetlenség” címet viselő cikk befejező része:
„Ne feledd, hogy harcunk a parasztság és munkásság: a nép harca. Most végérvényesen melléjük kell állnod, hogy az áldozatokból megszülethessen az új nemzet, s benne az új értelmiség.
Csatlakozzatok a diákság széles ellenállási sorához, mely az egész magyar ifjúsággal együtt követi az első március szabadságharcos ifjúságának példáját.
Csak napok, vagy órák választanak el a cselekvéstől. Minden pillanatoddal erre kell készülnöd.
Most perc-emberkék dáridója tart,
De építésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk,
Nagyot és szépet, emberit s magyart.”
(Ady: „A perc-emberkék után”)
És alul a figyelmeztetés:
„Lapunk minden száma állandó életveszedelmek között készül!!! Egy példánynak sem szabad kárba veszni!!!
OLVASD ÉS ADD TOVÁBB!”
Egy röpcédula:
„Mit kell tenni minden magyar ifjúnak?!
- Szálasiék minden rendelkezését szabotálni!
- Fegyvert szerezni (nyilas csatlósoktól, német katonáktól)!
- Összetartásokat (ellenállási fészkeket) szervezni!
- Letépni, olvashatatlanná tenni, kifigurázni a nyilas árulók plakátjait.
- Csatlakozni: munkásoknak: a Kommunista Ifjúmunkás Szövetséghez,
parasztoknak: a Parasztifjúság Szabadságfrontjához,
diákoknak: a Magyar Diákok Szabadságfrontjához,
amely a Katholikus és Protestáns Egyházak Demokrata Ifjúságával együtt alkotja a
MAGYAR IFJÚSÁG SZABADSÁGFRONTJÁT.”
A szintén illegalitásban működő Szabad Élet Diákmozgalom „Igaz szó az igaz magyarokhoz” című röpiratában tárta fel az ország helyzetét. Részlet a kiáltványból:
„… Amint az előrelátható volt, a Szálasi-kormány újabb katonai erők hiányában egyetlen napra sem tudta feltartóztatni az orosz előnyomulást. Újvidék, Zombor, Baja, Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza, Kecskemét, Debrecen, Nyíregyháza, Nagykároly, Szatmárnémeti, Beregszász, Munkács, Ungvár azok a nevek, amelyek a Szálasi-kormány első két hetének, 1944 október második felének igazi értelmét minden magyar ember számára egyedül jelentik. E városnevek rettenetes árnyékában nincs már nagy jelentősége annak sem, hogy a német parancsra ugráló gyászmagyarok Budapest utcáin milyen karszalaggal járnak, és a honvédségnek október 15. előtt még zárt és egységes sorait milyen újabb intézkedésekkel, üdvözlő módokkal, esküformákkal bontják darabokra és züllesztik szét.
A magyar történelemnek ebben a talán csak Moháccsal és a Muhi pusztával összehasonlítható mélypontjában azt gondolhatnánk, hogy a hazaárulók nemzetrontó munkájuk minden eszközét kimerítették már.
Tévedtünk! A Szálasi-kormány még ezután megvalósításra kerülő további elhatározásai a következők:
- a)Az erők hiányában tartósan nem védhető Budapestet az ellenségnek csak az összes hadifontosságú berendezések tervszerű elpusztítása és az összes Duna-hidak, valamint budai alagutak teljes rombolása után engedi át. Így fog tönkremenni a főváros évszázadokon át féltő magyar gonddal és büszkeséggel összehordott minden kincse, építménye, büszkesége csak azért, hogy a nyugat felé visszavonuló német hordákat nyomon követő szovjet hadsereg feltartóztathatatlan előnyomulásában két-három nap fennakadás álljon elő. Széchenyi Lánchídja, az Erzsébet-híd, a pályaudvarok, a bombatámadásoktól még megkímélt ipartelepek, kórházak, raktárak, laktanyák, középületek így fognak romhalmazzá válni azért, hogy ezeket a millió és millió dolgos magyar kéz évszázadok munkájával is alig tudja majd újjáépíteni.
- b)A Szálasi-kormány fél attól, hogy az orosz megszállás alá kerülő területeken a magyar nép tömegei igen rövid idő alatt rá fognak eszmélni arra, hogy fantomok ellen vitték ismét vágóhídra fiaikat, és a szovjet rendszer rémségeiről, kegyetlenségeiről, gaztetteiről világgá kiáltott hátborzongató rémtörténetek nem egyebek, mint a német imperializmus háborújának üres és tartalom nélküli propagandaszólamai.
A Szálasi-kormány ezért elrendelte, hogy az ezután feladásra kerülő területeket, tehát Magyarországnak jelenleg még a németek által megszállva tartott részeit teljesen el kell népteleníteni.”
Bajcsy-Zsilinszky Endrével és Kiss János altábornaggyal az élén szervezkedni kezdett a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága.
Bajcsy-Zsilinszky a szervezkedés előmozdítására és a szovjet csapatokkal megteremtendő együttműködés érdekében levelet írt Malinovszkij marsallnak, a 2. Ukrán Front főparancsnokának.
A levél szövege:
„Marsall Úr!
A magyar nemzet demokratikus többségét, pártjait és szervezeteit képviselő Magyar Front és a német leigázók ellen szervezett Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága megbízásából dr. Szentgyörgyi Albert egy. tanár vezetése alatt küldöttséget menesztek Moszkvába – amelynek tagjai Pénzes Géza akadémiai r. k. tanár és Radványi Imre hadmérnök őrnagy – a Szovjetunióval a politikai és katonai összeköttetés és együttműködés előkészítésére.
Nagyon kérem Nagyméltóságodat, hogy szándékainkról a küldöttség irataiból tájékozódni és sürgős útját hathatósan elősegíteni, egyben a küldöttség útján a Felszabadító Bizottság és a 2. Ukrán Hadsereg között a közvetlen kapcsolatot is megteremteni méltóztassék. Fogadja Nagyméltóságod legőszintébb tiszteletem megnyilvánulását.
Budapest, 1944. november 18.
Bajcsy-Zsilinszky Endre
a Magyar Nemzeti Felkelés
Felszabadító Bizottságának elnöke”
De sem ez a levél, sem a Molotov külügyi népbiztosnak szánt emlékirat nem jutott el rendeltetési helyére, s 1944. november 22-én, árulás folytán, a bizottságnak majd valamennyi tagját letartóztatta a nyilas Számonkérő Szék.
Bajcsy-Zsilinszky Endréné visszaemlékezéséből idézünk:
„Akkor fél hétkor ránk törtek a csendőrök, a Radó pribékjei, és Endrét kivitték az előszobába egy nagy tízméteres ebédlőn keresztül, úgyhogy én nem hallottam semmit. A csendőr rám parancsolt, hogy maradjak ágyban, ne keljek fel. Hát persze, amikor kiment, felkeltem, felöltözködtem. Endrét kivitték és összevissza verték, ahogy utóbb hallottam, és nagy házkutatás volt és elvitték őt. Amikor a házkutatásnak vége lett, akkor engem is elvittek a Margit körútra, és ott aztán találkoztam az Endrével. Nagyon csodálkozott, hogy én is ott vagyok. De akkor már ott volt Kiss János, Nagy Jenő, akikre nem lehetett ráismerni. Az arcuk olyan volt, mint a térkép, kék, zöld; borzalmas állapotban voltak. És akkor tudtam, hogy kik; ahogy köszöntek, arról tudtam meg.
Radó másnap reggel nyolc órakor, hét órakor bejött – mi szalmán feküdtünk ott természetesen, pokróccal takaróztunk -, és akkor nagy hetykén – nagyon hetyke ember volt – kérdezte, hogy akarok-e beszélni az urammal. Mondtam, természetesen. Elhoztam a fogkeféjét. És akkor bevitt hozzá. Olyan kis kórházi cellában volt, ugyanazon az emeleten, a harmadikon, a Margit körúton, ahol mi voltunk, és ágyban feküdt még. Ahogy felnéz, azt mondja: hát te itt vagy? Mondom, igen, de mondta a százados úr, hogy engem hazaenged most. Mondta, hogy majd próbál valamit csinálni. Ahogy néztem szegény Endrét, a két szája csücske tiszta kék-zöld volt. Mondom, mit csináltak? Csak nem vertek meg? A németek nem nyúltak hozzád egy ujjal sem, annyira becsültek a bátorságodért. Aztán: nem, nem – hát nem mondhatta, hogy megverték – hát villanyozták. Később mondta aztán meg, hogy villanyozták minden lehető és lehetetlen helyen. És akkor odaszólt a Radóhoz, hogy százados úr, ne tartsák itt a feleségemet, ő nem csinált semmit … Beszélhettem szegény Endrével naponta, olyan módon, hogy én ültem középen, jobbra ült az Endre, balra ült ez a nyilas pribék, aki hallgatta. Volksbundista magyarok voltak ott, akik tudtak magyarul; az is az volt, aki hallgatta, hogy mit beszélünk. De azért elég tisztességesek voltak, mert lehetett mindent beszélni. Így tudtam meg aztán, szegény Endre mondta, hogy sose felejtsd el: amit németek nem csináltak velem, a saját magyarjaink mindent elkövettek, ütöttek, vertek, rúgtak és villanyoztak. Ezt sose felejtsd el …
… A Margit körúti fogházban Tarcsay Vilmosnéval voltam együtt, akinek a fiát is elvitték. A szobalánya is ott volt. Volt úgy, hogy huszonketten is voltunk egy cellában. Elég kicsi szoba volt, tele tetűvel, poloskával. Szalmán feküdtünk, mosdási lehetőség semmi nem volt, egyszer egy nap kezet tudtunk mosni …
Változott mindig a közösség, kommunista lányok is voltak velünk, akiket halálra kínoztak …
… Mondom, huszonketten is voltunk sokszor egy cellában, ezeket a kommunista lányokat is folyton kérdezték. Lőrinczy Auguszta volt az egyik, aki most – úgy hallom – a bécsi magyar követségen dolgozik kint. Nagyon rendes teremtés volt. Fiatal teremtés. Elvitték mindig ütni-verni … úgy hozták vissza, hogy nem lehetett tudni, hogy százéves-e. A csendőrök ledobták a szalmazsákra – dehogy szalmazsákra, micsoda túlzás ez, a szalmára – ledobták és ott hagyták. És szegény nyöszörgött, hogy vizet adjunk neki. Tarcsaynéval ápolgattuk, mosogattuk az arcát azzal a kevés vízzel, ami volt, és törülköző csücskét bevizeztük és azt tettük a szájába, mikor jött vissza a csendőr, és kidobált mindent, hogy nem fog tudni soha akkor lábra állni, ha borogatjuk a lábát. És attól is címeket kértek, hogy hol van megbeszélés … aztán valahova elment a csendőrökkel, aminek a vége megint az lett, hogy verték szegényt, Lőrinczy Augusztát.”
Kiss Károly az alábbiakban a Kommunista Párt illegális budapesti tevékenységére és a budapesti ellenállás néhány mozzanatára emlékezik vissza.
„Amikor Budapestre kerültem szeptember közepén az internáló táborból, szinte néhány nap alatt megtaláltam az illegális Kommunista Pártot. A párt akkor erőben és szervezettségben növekedőben volt. A budapesti vezetőség tagja lettem, több, ez időben kiszabadult vagy a börtönből megszökött kommunistával együtt. A vezetőség a szeptember utolsó és október eleji napokban Rajk László, Kádár János, Apró Antal, Kovács István, Kiss Károly, Barta Bertalan és Horváth Márton voltak. Ez időben, értem ezen 1944 szeptember végét, október elejét, a párt harcba szólította a nemzet összes Hitler-ellenes erőit. Szabotázsra, fegyveres harcra …
Szervezett tömegharcra, partizáncsoportok alakítására, fegyveres felkelés kibontakoztatására hívott fel a párt sajtóban és élőszóban. Elsősorban a munkásokhoz és a katonákhoz szóltunk. A Vörös Hadsereg frontja közeledett a főváros határához. Október 15-e után a német hadsereg budapesti egységei és a magyar nyilasok mind kegyetlenebb és véresebb eszközökkel akarták letörni a munkások megmozdulásait és az ellenállók harcát. Szakadatlan tárgyalások folytak a párt megbízottai és a Szociáldemokrata Párt egyes vezetői, a szakszervezetek vezetői között. 1944. október 10-én kötöttünk a Szociáldemokrata Párt vezetőivel akcióegységet szervezett megmozdulásokra. Az üzemekben és a szakszervezetekben ellenállási bizottságokat szerveztünk. Ezek a bizottságok szabotázsokat hajtottak végre, és igyekeztek megakadályozni vagy lassítani az üzemek leszerelését, az értékek elszállítását a fővárosból. Csepelen pl. Kalamár József elvtárs vezetésével egy magát 13-as bizottságnak nevező bizottság sikeresen tevékenykedett Csepel kiürítésének megakadályozására.
Szükségessé vált, hogy rendszeres sajtót jelentessen meg a Kommunista Párt. A technikai feltételeket sikerült biztosítani. Emlékszem, hogy a betűk megszerzése körül volt nehézség, de az is sikerült, papírt is tudtunk biztosítani. Így megszervezte a párt a lap kiadását, melynek terjesztésében, szétosztásában szinte valamennyien részt vettünk.
Akikkel kapcsolatban voltam, valamennyien illegalitásban éltek, mert valamennyien vagy a katonaságtól, vagy az internáló táborból, vagy börtönből szabadultak ki, illetőleg szöktek meg, és egy napig se voltak biztonságban. Például, ha egy hatóság egy ilyen embert szabadon bocsátott, a másik hatóság azonnal újra lakat alá rakta vagy letartóztatta. Egyébként is állandó igazoltatások folytak a városban, a közigazgatási apparátus felbomlóban volt már, nyilas csoportok garázdálkodtak. A kommunisták igyekeztek állandóan érvényes vagy elfogadhatónak látszó igazolványokkal ellátni az elvtársakat, a szimpatizálókat. Ezeknek az igazolványoknak a megszerzése eleinte nehéz volt, később már könnyebbé vált, mert annyira fellazult és felbomlott a közigazgatási apparátus, hogy ilyen igazolványok űrlapjait, sőt bélyegzőket már nem volt különös nehézség megszerezni.
Ez arra vezetett, hogy előfordult, hogy egyik napról a másikra kellett az igazolványokat cserélni; ami jó volt ma, az nem volt jó a következő nap. Voltak nagyon kényes, kellemetlen és veszélyes esetek. Egy alkalommal, 1944 novemberében, mikor a Rákóczi útról befordultam a Huszár utcába, nyilas igazoltató csoport kezei közé kerültem, akik már több embert félreállítottak, hogy bekísérik a rendőrségre. Megmutattam igazolványomat, beállítottak a már fogvatartottak közé. A zsebemben volt egy garnitúra másfajta igazolvány is. Rövid idő múlva odaléptem egy másik nyilashoz és mondtam: testvér, nézze már meg az igazolványomat, nekem sürgős dolgom van. Megnézte és azt mondta, elmehet. Szerencsém volt.
Tudok egy esetről, mikor Horváth Márton elvtársat egy ilyen nyilas igazoltató csoport bekísérte, és egy mozi előcsarnokában tartották fogva a letartóztatott emberekkel együtt. Horváth elvtársnak akkor orvosigazolványa volt, és odalépett a nyilasok vezetőjéhez, nagyon erélyesen méltatlankodva, hogy beteghez kell mennie, orvos, és engedjék el. Megnézték még egyszer az igazolványt, és elengedték. De aztán voltak olyan esetek, ahol bizony egy-egy razziában való bennragadás az életet jelentette, mert élve nem került vissza a letartóztatott.
… Egy alkalommal sikerült egy teherautónyi élelmiszert kiutaltatni egy katonai szerven keresztül. Ezt az élelmiszert elfuvarozták az Aréna út és az Abonyi utca sarkáig, és ott egy kávéházba, az Abonyi Kávéházba berakták. Onnét én diszponáltam különböző fegyveres csoportok részére. A zsákokban lencse, borsó volt, néhány csomag préselt zsírt is kaptunk. Ezeket részben elvitték a kőbányai partizánjaink részére, és az V. és VI. kerületbe olyan lakásokba, ahol időnként elvtársak vagy üldözöttek meghúzták magukat; oda egy-egy zsák ilyen száraz élelmiszert szállítottunk, amin egy darabig el lehetett élni.
Pártutasítás volt fegyveres csoportok létrehozására. Az volt az utasítás, hogy ezek a csoportok saját erejükből fegyverkezzenek fel. Elsőként ilyen csoportokat Budapesten Fehér Lajos elvtárs szervezett, a Marót-, a Szír- és a Laci-csoportot. De a kommunista ifjak is több csoportot hoztak létre. A Homok-gárdát, a Ságvári-gárdát és a Horai-csoportot. Különböző katonai alakulatokkal tartott kapcsolat révén sok fegyvert és felszerelést szereztek. Az én kezdeményezésem nyomán Kőbányán jött létre egy partizáncsoport Horváth István, Horváth János és Hulai elvtársak vezetésével. E csoporttal a központ részéről én tartottam a kapcsolatot. Többször találkoztam Köböl József és Nonn György elvtársakkal is, akiknek én adtam át a központ üzenetét, hogy milyen tevékenységet végezzenek. A kőbányai partizánok részére egy szerencsés véletlen folytán egy Sági Gyula nevű kommunista katona segítségével, aki három vagon katonai felszerelést kísért, s a Ferencvárosi pályaudvaron elakadtak a vagonokkal (visszavonuló egységről volt szó), ezt a három vagon katonai felszerelést kirakattuk a Ferencváros egyik mellékvágányán, és a kőbányai partizánok elfuvarozták onnan.
Volt fegyverük, ruhájuk: akkor egységesen beöltöztek katonaruhába, számot adtak maguknak, és mint egy leszakadt katonai egység, bekvártélyoztak egy iskolába.
Rendszeresen tartottunk üléseket és megbeszéléseket, ezekre néhány esetben én szereztem a helyiséget. Jól emlékszem egy ülésre, amit az Aréna út és az Ajtósi-Dürer sor sarkán, a Jung-féle cipőüzem raktárhelyiségében tartottunk. Ezen az ülésen Rajk László elvtárs egy nyilatkozatot olvasott fel, amiben indokolta, hogy miért lett Békepártból ismét Kommunista Párt a mi szervezetünk. Az ülésen részt vett emlékezetem szerint Kádár János, Kovács István, Barta Bertalan és talán még egy elvtárs, ha jól emlékszem, Horváth Márton. Ezen az ülésen a nyilatkozatot felolvasva Rajk elvtárs végignézett rajtunk és azt mondta: íme a Kommunista Párt pesti szervezetének vezetősége.
A nyilatkozat megindokolta: mi tette szükségessé, hogy a Békepárt ezentúl sajtókiadványait, röplapjait és szervezetét kommunista pártként szervezze. Megállapította: olyan helyzet alakult ki, elérkeztünk odáig, hogy fegyverrel kell naponta harcolni, és ez tette szükségessé, hogy kommunista pártként dolgozzunk tovább.
1944 végén a fronton keresztül átküldték a fronton túl levő elvtársaink Kossa István és Sárközi elvtársakat, hogy keressenek meg bennünket, a pesti illegális párt vezetőségét. Valahol Miskolc táján sikerült nekik a fronton átjönni, és jó két hétig keresték Budapesten az illegális Kommunista Párt vezetőségét, amíg rátaláltak. Az első megbeszélésen részt vettem, a helyiséget én szereztem, a Hajós utcában egy cipészműhelyt. Egyébként márványtáblával jelölték meg a ház oldalán, hogy ott az üzlethelyiségben 1944 végén nevezetes ülése zajlott le az illegális Kommunista Pártnak. Kossa elvtárs ott adta át az üzenetet, amit a front másik oldalán levő, Szegeden megszervezett kommunista párti vezetők küldtek a budapestiek részére.”
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni