(Idézet: Felszabadulás krónikája)
Akik karácsonyra újra a Kárpátokban akartak lenni …
„Megfelelő közszellem nincs …”
1944 november utolsó napjaiban Szálasi elrendelte: az országgyűlés két háza, a képviselőház és a felsőház költözzék Sopronba. (Az átköltözni hajlandó képviselők és felsőházi tagok megkapták háromhavi illetményüket; volt, aki felvette a tekintélyes summát – és maradt…)
A mintegy 240 képviselő közül 60-70 képviselő érkezett meg Sopronba, jórészt az 1944 szeptember végén a Nyilaskeresztes Párt irányítása alatt létrejött ún. Törvényhozók Nemzeti Szövetségének tagjai. Időről időre e képviselők szűk körű, bizalmas megbeszélésre ültek össze, tájékozódás és egymás biztatása céljából. Az első ülésről felvett jegyzőkönyv:
„A Törvényhozók Nemzeti Szövetségének 1944. december 1-én, pénteken délelőtt 11 órakor, a soproni városházán tartott ülésén Szőllősi Jenő miniszterelnök-helyettes mondott tájékoztatót. (Elnök: vitéz Jaross Andor.)
A kormányhivatalok nyugatra való áthelyezésére azért volt szükség – mondotta -, nehogy egy esetleges hirtelen orosz előretörés következtében az ország vezetőit elfogják, és talán ketrecben mutassák meg Sztálinnak és a nagyvilágnak. Ezért határozta el a kormányzat, hogy megtesszük azt a fájdalmas lépést, hogy a kormányhivatalokat elhelyezzük nyugatra, és a politikai szempontokat alá fogják rendelni a hadihelyzetnek. Ennek az eredménye volt az, hogy én is útra keltem, és elhoztam Kőszegre a miniszterelnökség gépezetét, amely holnap meg is fog indulni, és ennek eredménye az, hogy a miniszter urak egyike-másika most már itt van. Feltétlenül szükségesnek tartottuk azt, hogy megindítsuk itt a munkát, azonban hangsúlyozom, hogy továbbra is Budapestet tekintjük a kormány székhelyének, oda vissza fogunk járni, de a hivatalok működését is megindítjuk. Egyáltalában nem tekintjük tehát Budapest helyzetét reménytelennek, és ezt hangsúlyozni akarom. A német hadvezetésnek feltétlenül szándéka a mi honvédeinkkel karöltve, hogy Budapestet a végsőkig tartjuk, és politikai székhelyünket is ott tartjuk meg …”
Vitéz Zerinváry Szilárd, a Magyar Élet Pártjának, a volt kormánypártnak oszlopos, tekintélyes tagja, a harci szellem problémáját feszegette:
„A nemzet társadalmában nincs meg a készség, hogy megvédje a nemzetet. Megfelelő közszellem nincs, destruktív menekülési vágy van ebben az országban. Soós Károly felsőházi tag úr mondotta, hogy katonát, fegyvert és jó fegyvert. Vannak néhányan, akik rossz fegyverrel is hajlandók megvédeni az országot. A kormány állítson fel olyan alakulatokat, amelyeknek a tagjai az életüket is feláldozzák, ha kell. Ha ő 14 éves gyerekekkel és 70 éves emberekkel tudta védeni városát, akkor más városok is tegyenek hasonlóképpen. Önkéntes alakulatokat kér felállítani, hogy ne menjen veszendőbe a magyar becsület. Az önkéntesek ne válogassanak a fegyverben és ellátásban. Aki önként megy, az meg is hal a hazájáért …”
Rajniss Ferenc, akit 1944 szeptemberében és októberében tett szolgálataiért emelt Szálasi a háromtagú kormányzótanácsba, néhány nappal később a tisztek defetista, destruktív magatartását bírálta:
„… Jó, ha az ember Budapestről kivonul, s látja, milyen szellemet iparkodnak elterjeszteni még a hadsereg körében is. (Úgy van! Úgy van!) A legkülönbözőbb helyekről, fiatal újoncoktól hallottam, hogy a tisztek azt mondották nekik: »Várjatok nyugodtan, majd mi megmondjuk nektek, mikor kell megszökni, mi is megszökünk!« Falhoz kell állítani az ilyen katonatiszteket, s meg kell mutatni, hogy ebben az országban mi a szándéka a magyar népnek és nemzetnek. Ez történik véges-végig az egész vonalon; itt a legsúlyosabb és leglehetetlenebb propaganda folyik. Ha ezt a rákfenét kiirtani nem tudjuk, ha ez ellen nem tudunk beszélni, agitálni és cselekedni, akkor ez az ország meghal, és akkor a barátaink is úgy fognak velünk bánni, ahogyan azt megérdemeljük. Ezért kérem a Nemzeti Szövetség tagjait arra, hogy elsősorban ezen a dunántúli területen, ami még a rendelkezésünkre áll, a megfelelő propaganda vitelébe igenis minden erejüket vessék bele. Menjenek oda az újoncokhoz, álljanak oda, s mint civil emberek, mint törvényhozók magyarázzák meg a katonáknak, hogy miről van szó. És ha valakinek ez ellen kifogása van, ha valamelyik tiszt pedig ez ellen beszél, jelentsék azt, hogy a megfelelő lépéseket meg tudjuk tenni. Ebben a népben fenn kell tartani a lelket, meg kell magyarázni az újoncnak, hogy nem deportálásról van szó, hanem arról, hogy meg akarjuk menteni azt a fiatal virágzó magyar életet, amely a csődtömegből nekünk maradt, hogy Magyarország még egyszer Magyarország legyen.”
„Az utolsó zászlóalj győz …”
A „Virradat”-nak, a Nyilaskeresztes Párt egyik napilapjának 1944. december 4-i száma a következő, az újságtükör teljes szélességét elfoglaló címmel jelent meg:
„Teljes erővel tombol a dél-magyarországi elhárító csata.”
Az „Összetartás”-ban Kerekes Béla államtitkár írta a vezércikket: „Nem hol és mikor, hanem hogyan!”
E lap ugyanezen száma közölte Olaszy Sándor országos pártszolgálat-vezető beszédét, amelyet a Győr megyei hungarista szervezet nagytáborán tartott: „Ne riadozzék azért senki, mert Budapest határán dörögnek az ágyúk!”
Ezen a napon, 1944. december 4-én fogadta Hitler és Ribbentrop Szálasi Ferencet. A Hungarista Mozgalom vezére majd tíz esztendeig várt erre a meghívásra. De a Harmadik Birodalom politikai vezetőinek első és második garnitúrája (Hitler, Himmler, Göring, Ribbentrop – vagy Kaltenbrunner, Rosenberg) 1944 decemberéig nem ereszkedett le Szálasihoz; sem őt, sem mozgalmát nem tartották elég komolynak. 1944. március 19-én nem Szálasit akarták a miniszterelnöki székbe ültetni, hanem Imrédyt. Amikor 1944. október 16-án már senki más nem maradt a porondon, akkor jöhetett Szálasi. De a führeri meghívásra még ezután is majd két hónapig kellett várnia.
- december 4-én először Ribbentrop tárgyalt Szálasival.
A Nemzetvezető mindenekelőtt átnyújtotta a birodalmi külügyminiszternek a magyar érdemkereszt nagykeresztjét a kardokkal, köszönete jeléül „1944. október 15-e történelmi eredményében játszott kiemelkedő szerepéért”.
Ribbentrop a szokásos üdvözlés után így kezdte helyzetismertetését: bár a magyar urak nehéz és kemény időben érkeztek Berlinbe, a birodalmi fővárosba, bízhatnak abban, hogy a Führer úrrá lesz minden nehézségen. Biztatásul hozzáfűzte:
„Németország és barátai most talán a háború legnehezebb szakaszában vannak, de az ellenség táborában sem teljesen rózsás a helyzet.”
A keleti harctéri helyzetre áttérve Ribbentrop arról tájékoztatta Szálasit, hogy az oroszok újabb nagy támadásra készülődnek, de a Wehrmacht ezt minden körülmények között fel fogja tartóztatni.
Most következett az a kijelentés, amelyre Szálasi oly nagyon várt:
„Németország mindent megtesz, ami egyáltalában hatalmában áll, hogy a magyar térséget megvédelmezze, mert az Németország szempontjából olyan jelentőséggel bír, hogy azt éppen úgy fogja védeni, mint a német földet.”
A Német Birodalom külügyminisztere a légi háborúból adódó problémákkal kapcsolatban könnyedén megemlítette:
„Mint a magyar urak előtt ismeretes, a helyzet a levegőben gondokat okozott nekünk. E téren Németországnak a különböző repülőgéptípusokkal pechje volt…”
Ribbentrop ezután zavaros fejtegetésekbe bocsátkozott arról, hogy a technikai háborúban hol az egyik, hol a másik fél van előnyben, és miután eddig a másik oldal volt előnyben, most Németországon a sor, ő kerül az élre a versengésben …
A megbeszélés következő része sok konkrétumot nem tartalmaz. Mintha nem is bizalmas tárgyaláson, hanem valami népgyűlésen lettek volna, úgy beszélt Ribbentrop:
„Az a célunk, hogy keményen kitartsunk, és mozgósítsunk minden rendelkezésre álló erőt a harcbavetés céljából. »Az utolsó zászlóalj győz« – szokta mondani a Führer, és ezért Németország fog győzni.”
(Hát ez nem hangzott valami nagyon biztatóan, legalábbis ami a bizakodás mögött rejlő „indokot” illeti.)
Ribbentrop azzal biztatta Szálasit és a kíséretében levő Kemény külügyminisztert, hogy a 200 millió emberből álló német-japán tömb megtöri az ellenség rohamait. (Ismét a „roham megtörése” …)
„Az ellenségnek nem fog sikerülni, hogy két ilyen kemény, 100-100 millió emberből álló harccsoportot megsemmisítsen.”
Ribbentrop egyébként igyekezett eloszlatni a magyar urak aggodalmait az ellenség páncélos fölényét illetően. Külön hangsúllyal beszélt a legutóbbi időben kifejlesztett páncéltörő fegyverekről, így a páncélökölről (Panzerfaust) és a páncélördögről (Panzerschreck). E fegyverek tökéletesítése és tömeges harcbavetése azt fogja eredményezni – mondotta a birodalmi külügyminiszter -, hogy mostantól kezdve nem a páncélos fog harcolni a páncélos ellen, hanem az egyes ember a páncélos ellen. Ezáltal „természetesen” az ellenség fölényét nagyobbrészt ki lehet egyenlíteni… A birodalmi külügyminiszter homályos formában említést tett az új páncélos- és repülőgéptípusokról, amelyeknek hatékonyságát megsokszorozza
„az abszolút kemény német vezetés, amely semmi másra nem gondol, csak a győzelemre. A politikával nem törődik, figyelmét teljesen a harcra fordítja, mert ha csak a harccal törődik, végül akkor lehet majd újra politikát csinálni.”
A feljegyzés szerint csak Ribbentrop hosszú „előadása” után jutott szóhoz Szálasi. A Nemzetvezető – utánozva a birodalmi külügyminisztert – patetikus stílusban megígérte, hogy minden magyar katona megteszi kötelességét, és „harcolni fog a Dunánál, a Balatonnál, a nyugati határoknál, és ha szükséges, Bécs alatt vagy Salzburgnál, mindaddig, ameddig a végső győzelmet Németország oldalán kivívják.” Szálasi nyomatékosan kérte Ribbentropot: minél előbb, minél nagyobb területet szabadítsanak fel, hiszen akkor annál több erőt tudnak harcba vetni. Ribbentrop ezt habozás nélkül megígérte.
A feljegyzés a következő szavakkal végződik:
„Itt a beszélgetést a Führernél adandó reggeli miatt félbeszakították.”Az első – és eddigi adataink szerint egyben utolsó – Hitler-Szálasi találkozóra ezután került sor a Birodalmi Kancellária félig romokban heverő palotájában. A több mint két óra hosszat tartó megbeszélésen jelen volt még Ribbentrop birodalmi külügyminiszter, Kemény külügyminiszter, Beregfy honvédelmi miniszter, Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke, Guderian vezérezredes, a szárazföldi hadsereg új főparancsnoka és Grieffenberg tábornok, budapesti katonai attasé.
A tárgyalásról Schmidt, a Führer állandó, személyes tolmácsa 41 oldalas, 750 soros, nagybetűs írógéppel írt jegyzőkönyvet készített. (A harmincas évek végétől Hitler látása fokozatosan romlott, a fontosabb iratokat, Hitler beszédeit különleges, nagybetűs írógéppel írták.)
A jegyzőkönyv mai szabvány szerint is mintegy 30-32 oldalas. Kitűnik belőle, hogy a résztvevők közül Ribbentrop, Keitel és Kemény meg sem szólalt, Beregfy két ízben szerepelt, Szálasi a beszélgetés elején és végén fejtegette álláspontját; a legtöbbször a Führeré volt a szó, de lényeges problémákról egyedül Guderian beszélt. Nem túlságosan érdekesek Hitler történelmi eszmefuttatásai, elmélkedései a második világháború előzményeiről (a helyzet azért mérgesedett el, mert Anglia 1935 — 1936-ban bevezette az általános védkötelezettséget; a háttérben természetesen Churchill és a zsidók állottak; Németországnak fegyverkeznie kellett, mert ellenségei fegyverkeztek, és így tovább, ezen a színvonalon); a „Raumnot”, a területhiány-elmélet fejtegetése is csak azért érdemel figyelmet, mert ezzel – és nem mással – indokolta Hitler a Drang nach Ostent (a Kelet felé való előretörést).
Hosszasan magyarázta Hitler a „Grossraumpolitik”-ot (a nagytér-politikát) és a „Grossraumverteidigung”-ot (a nagy tér-védelmet), hogy alapos és hihető indokolással szolgáljon a magyar uraknak a Wehrmacht két éve tartó visszavonulásáról. A német katonai és politikai vezetés terve arra épült, hogy a háborút messze az európai szárazföld belsejétől kell viselni – mondotta Hitler -, és meg is magyarázták minden egyes katonának, hogyha Afrikában vagy Kirkenesnél (Norvégia északi részén, a Barents-tengernél) harcolnak, akkor Németország és Európa érdekében harcolnak. (Hitler, úgy látszik, ekkorra már teljesen megfeledkezett az 1940 szeptemberében Rómában aláírt német-olasz-japán hármas egyezményről, amely a világ újrafelosztását célozta, és amelyben szó sem volt valamiféle „európai” érdekről …)
Hitler leszögezte: a Kirkenes-Leningrád-Moszkva-Volga-Kaukázus-Kisázsia-Afrika-vonalon akkor lehetett volna harcolni, ha Németország szövetségesei 120 hadosztályt erre a célra kiállítottak volna; de a szövetségesek 1943-1944-ben egymás után csődöt mondtak. (A csődöt mondott államok vezetőire használt Hitler-jelzők: Mihály király – „dumme Junge”, ugyanezt mondta Ribbentrop; Mannerheim marsall – belsejében gyenge, jómódú kozmopolita; Horthy – grandseigneur, szenilis, gyermeteg, jellemtelen.) Ennek utána Németország az ötesztendős szakadatlan harcban kifáradt és kivérzett csapatait kénytelen volt egy olyan erődítményvonalra visszavonni, amelyet a még rendelkezésre álló erőkkel meg tud védeni.
Hitler nem titkolta a veszteségeket sem: 1944 tavaszán, az arcvonal megrövidítése során, a keleti fronton 27 hadosztály került harapófogóba; Románia átállása következtében 23 hadosztály semmisült meg; komoly veszteségekkel kell számolni Franciaországban is, amely eddig a kifáradt csapatok felfrissítő terepe volt. A keleti fronton 1944 utolsó hónapjaiban a német véres veszteség meghaladja a havi 200 000 főt.
Mindennek következtében meglehetősen sötét képet kaphattak volna a magyar urak, ezért szükség volt némi reménykedésre okot adó harctéri és fegyverkezési helyzetmagyarázatra. Teljesen mindegy, mi történik Elzászban – mondotta Hitler -, egyetlen terület a fontos, a Ruhr-vidék; ott kellő tartalékokat helyeztek készenlétbe. Ha nyugaton visszaverték az angol-amerikai csapatokat, sor kerülhet a keleti frontra. Ami Magyarországot illeti: feltétlenül meg akarják tartani, egyrészt az olajforrások, másrészt az országban még fellelhető mezőgazdasági fölösleg miatt. De óvatosan hozzátette: ma még nem tudná megmondani, hogy az általa is gyűlölt védekezésből mikor mehetnek át a támadásba …
Következett az új fegyverek (és nem csodafegyverek!) előnyeinek ecsetelése: olyan mértékben, ahogy a páncélököl fejlődik, veszti el a harckocsi a jelentőségét; a páncélököl tömeges gyártása odavezet, hogy sok katona szinte lőfegyverként használja; a sugárhajtású repülőgép visszaszerzi a légifölényt; a V1 ellen még lehetett védelmet találni, de a V2 és V3 (!!) ellen semmit nem tud tenni az ellenség. Továbbá, míg Németország technikai téren állandóan előrehalad, a harci morál töretlen,
(„Hogy milyen szellem tölti el a német népet, de különösen az ifjúságot, jelzi az a tény, hogy az 1928-as évfolyamból 360 000 ember jelentkezett önként.” – 16 esztendős gyerekek a Wehrmacht kötelékében …)
addig az ellenség harci ereje csökkenőben van.
(„Az orosz gyalogság rossz. Az oroszok lendülete általában alábbhagyott, hasonlóképpen nyugaton is süllyedt az ellenség morálja.”)
Végül: Hitler mint bibliahívő (bibelgläubig) idézte a Bibliát, hivatkozott a magasabb igazságosságra, majd II. Frigyesre.
„A legnehezebb sorson is úrrá lehet lenni – akaraterővel, elszántsággal és erős hittel – erre példa a Duce …”
Hitler az egész előadás folyamán két konkrét ígéretet tett:
- Magyarországra küldi a 8. páncéloshadsereget, három lovasdandárt és számos erődítési zászlóaljat;
- a német légierő tönkrebombázza a szovjet hadsereg vasúti utánpótlását. (Ez utóbbi így hangzott:
„Hitler: Hány mozdony áll a Vörös Hadsereg rendelkezésére Délkelet-Európában? Guderian: 2400. Hitler: Ha mindennap tíz mozdonyt elpusztítanak a német repülők, akkor két-három hónapon belül a szovjet vasúti utánpótlás megbénul!” – Hadászati matematika – á la Hitler …)
Önmagáról:
„Egyéni életét – a magánember normális álláspontjáról tekintve – elpuskázta (verpfuscht). Az első háború előtt túl szegény volt ahhoz, hogy élvezhesse az életet. A háború alatt állandóan a fronton volt. Azután teljesen igénybe vette a politikai harc; és amikor ő, az egyszerű, ismeretlen német az egész nép vezére lett, és magát a Szép alkotásának akarta szentelni, ismét közbejött egy háború …”
Szálasi a Führer előadása után megkérdezte: „Végül is mit kellene tennie Magyarországnak?”
Hitler: „Magyarország gazdasági és katonai téren járul hozzá a hadviseléshez. Magyarország adjon annyit katonát, amennyit fel lehet fegyverezni; akinek nem jut fegyver, az a német légelhárításhoz kap beosztást. Ezért az ellenszolgáltatás: ő, a Führer, biztosítja Szálasit, hogy az oroszokkal még a Pozsony vonalon sem köt soha békét, hanem minden körülmények között visszafoglalja Magyarországot.”
A tárgyalás utolsó félórájában Guderian vezérezredes vette át a szót, és mellőzve mindenfajta retorikát, néhány konkrét kérést terjesztett elő, mégpedig: a magyar hadvezetőség a Margit-vonal megerősítésére bocsásson rendelkezésre honvédegységeket; ez biztosítaná a német erők hadműveleti szabadságát az offenzíva előkészítésére. A többi, még harcba vethető magyar katonai egységet fel kellene használni a német páncéloshadosztályok kiegészítésére; hadosztályonként egy zászlóaljról lenne szó; a német páncéloshadosztályok számára egyenesen létkérdés, hogy magyar páncélgránátosok álljanak tartalékban. Magyarország további hozzájárulása a közös hadviseléshez: munkaerőt kell kiállítania a Margit-vonal, a reteszállások, a páncélakadályok kiépítésére. (Beregfy: A munkásokat nem tudjuk ellátni ásóval. Guderian: E téren igyekszünk segítséget nyújtani.)
A német vezérkar – mondotta Guderian – az ellenséget a Margit-vonal, Budapest és a Mátra-hegység előtt fel akarja tartóztatni. Budapest nemcsak fontos közlekedési és ipari centrum, hanem olyan város is, amelyet elestének politikai következményei miatt, presztízs okokból is minden körülmények kőzött meg kell tartani. Ami pedig az RLZ-rendszabályokat illeti (Räumung – kiürítés, Lähmung – bénítás, Zerstörung – megsemmisítés), Guderian megjegyezte, hogy e rendszabályokat Magyarországon csak a feltétlenül szükséges mértékben fogják foganatosítani. Az áramszolgáltató berendezéseket és a hidakat egy bizonyos terület feladásakor minden körülmények között szét kell rombolni.
Végül: Szálasi – Guderian kérésére – beleegyezett abba, hogy a magyar térségben egységes főparancsnokság legyen … (Magyarul: Magyarországon „egységes”, azaz német főparancsnokság legyen.)
Még szóba került néhány kisebb jelentőségű kérdés, majd a több mint kétórás Hitler-Szálasi-Guderian-megbeszélés véget ért.
„Ez tulajdonképpen önkéntes kiürítés …”
A Sopronba „áttelepült” szélsőjobboldali honatyák nagyjában és egészében tisztában voltak azzal, hogy a „Gyepű II” nem a végső letelepedési hely, hanem rövidebb vagy hosszabb idő múltával innen is tovább kell menni. Természetesen nem saját magukról, hanem a menekültekről beszéltek.
Önkéntes vagy kényszerkiürítés? Ezt feszegette Maróthy Károly nyilaskeresztes képviselő a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének 1944. december 1-i ülésén tartott felszólalásában:
„Konkrét választ akar vinni a kiürítés alá kerülő kb. egymillió zalai és Vas megyei magyarnak. Négy-öt nappal ezelőtt Pécsről már megindult a menekülés, a menekültek Keszthelyen s Kanizsán túl vannak már. Az elhelyezési kormánybiztos által kiadott kiürítési rendelet ugyanaz, mint amely Kecskemét és Kalocsa kiürítésére vonatkozott. A rendelet november közepe táján kelt, dátum nincs rajta. E rendelet szerint elsősorban el kell mennie a katona hozzátartozójának, másodszor el kell menniök az önként jelentkezőknek és harmadszor mindenkinek. Tudom, hogy ez utóbbiról nincs szó, de bizonyos fokig ez mégis be fog következni. A németek kiürítenek mindent, minden élelmiszert, nem hagynak vissza semmit, ahogy a Pest környéki községekben gyakorlatban láttuk. Ez helyes, mert ha nem pusztítják el, akkor az orosz mindent megkap. A lakosság kérdése a fontos. Nálam sokan érdeklődtek, hogy induljanak-e vagy nem. Én amellett voltam, hogy aki akar, készüljön. A kiürítési kormánybiztosság cenki exponense szerint a kiürítés a Német Birodalom területén való elhelyezéssel kapcsolatban terveztetik. Ha Németországba kell kimenni, kívánatos volna tudni, hogy merre induljanak el. A zalaiak 50 százalékban nemzetiszocialisták, ezek nagyon tartanak az orosztól. Kéri, sürgesse meg a miniszterelnök-helyettes annak a vegyes magyar-német katonai bizottságnak a megalakulását, amely Nagycenkre megy. Ellenpropaganda folyik, mely szerint nem lehet kimenni Németországba, mert a németek mindent elszednek a menekülőktől.”
Szőllősi Jenő miniszterelnök-helyettes válasza:
„A kiürítés kérdésében már mondottam képviselőtársamnak, hogy a kormánynak nincs szándékában kényszerkiürítést alkalmazni. Ami az Ausztriába való áttelepülést illeti, úgy tudom, hogy végleges megállapodás még nincs, természetesen, a polgári lakosság áttelepítésére. Nagy az aggodalom abban a tekintetben, hogyha a polgári lakosság átmegy, esetleg örök súrlódás támadhat az ottani lakossággal. Igen nagy agitációra adna okot, hogy ott sem rózsásak az élelmezési viszonyok, és most jön a magyar lakosság. Ennek a kérdésnek az áthidalásával foglalkozunk. Mindenesetre a helyzetet megkönnyítette az, hogy a katonai alakulatok felvételével lényegesen meg fog könnyebbedni ennek a most általunk itt igénybe vett területnek az elhelyezési lehetősége. Azt hiszem, a lakosság Ausztriába való áttelepítésében is rövidesen döntés fog következni, elsősorban a katonai alakulatok áttelepítésével ezen a mi területünkön, amelyet számításunk szerint minden körülmények között meg tudunk kímélni az orosz betöréstől, úgyhogy inkább ezen a területen fogjuk tudni elhelyezni a zalai lakosságot, amely fenyegetve van a mostani betöréstől. Képviselőtársamnak arra a kérésére, hogy e tekintetben érvényesítsem az ő szempontjait, csak azt válaszolhatom: egy általános kiürítési rendelkezés fennáll, de ez tulajdonképpen önkéntes kiürítés. Kétségtelen, hogy amikor húzódunk a nyugati határok felé, ez a kiürítés napról napra nehezebb lesz. Éppen ezért el kell követni mindent, hogy az ellenséget visszatartsuk, mert áthághatatlan nagy nehézségek lépnek fel a kormányzattal szemben. Merem mondani, hogy az egész nehézséget tulajdonképpen a kiürítés kérdése okozza. Ha a hadiszerencse megengedné, hogy stabilizálódjék a helyzet, úrrá tudnánk lenni minden nehézségen. E tekintetben csak azt mondhatom, mindent elkövetünk arra, hogy a kiürítés minél kisebb mérvű legyen.
Hogy a németek a kiürítéssel kapcsolatban sok mindent elvisznek, ez állandó megbeszélés és súrlódás tárgya. A németek nem azért viszik el, hogy kifosszanak bennünket; a hadi szempontok indokolják, hogy amit csak lehet, elmozdítsanak. Bizonyos, hogy az, amit a lakosságtól elvisznek, az egésznek csak egy tört része. A németek sem akarják a lakosságot készleteiktől megfosztani, úgyhogy vissza is hagyják a megfelelő fejadagot. Súrlódások voltak az uradalmi cselédek konvencióinak a kimérése körül, ezeket azonban áthidaltuk. Ezen a téren megnyugtató helyzet fog majd bekövetkezni…”
Tekeres Lajos, Veszprém helyettes polgármestere a gyakorlatban az alábbi tapasztalatokat szerezte:
„December elején, ha jól emlékszem, 6-án rendelték el első ízben a város kiürítését. Azt megelőző időben az ország keleti részéről, gondolom, és talán jugoszláv területről is, tömegesen jöttek a menekültek. Tele volt a város menekültekkel, ami a közellátás szempontjából súlyos gond volt. Napokon keresztül lófogatú kocsisorok vonultak végig a városon keletről, egy része megállt ott, egy része pedig tovább ment. De sokan letelepedtek ott is.
A kiürítési parancsnak egyáltalán nem engedelmeskedett a város lakossága. A veszprémi állomásra kiállított vonatok ott álltak napokig üresen. Lassan, s főként azokból telt meg, akik a keleti országrészből menekültek, és úgy látszik, azon voltak, ha már idáig jöttek, akkor itt nem állnak meg, hátha ide is elérnek a hadműveletek. A város lakossága nem ment el, sőt még a hatóságok sem, kivéve a főispánt; még talán, ha jól emlékszem, az alispáni hivatal is maradt.”
A nyugat-magyarországi városok és falvak, elsősorban az aránylag biztonságosnak hitt Vas és Sopron vármegyében levő helységek, hamarosan súlyos elszállásolási, elhelyezési gondokkal küszködtek.
Ágfalva vezető jegyzője jelentette 1944. december 14-én a soproni katonai parancsnokságnak és a főszolgabírói hivatalnak:
„Jelentem, hogy a község területén egy hadikórház 298 fővel, egy törzspótszázad 467 fővel, továbbá négy német alakulat 200 fővel és a Stellungsbau Abschnitt egyelőre 120 fővel tartózkodik. Itt lakó menekültek száma 259 fő, azonkívül a legénységi elszállásolásra alkalmas összes csűrökben 1200 zsidó munkást helyez el a napokban a Stellungsbau Abschnitt szervezete.
Fenti tények következtében a község annyira megtelt, hogy férőhely már nincsen. Ezért kérnék intézkedést arra nézve, hogy a német tisztek legalább kettesével, a német legénység pedig kaszárnyaszerűen szállásolja be magát. Szíveskedjék megtenni a szükséges lépéseket amiatt is, hogy a német alakulatok az Ortskommandatura tudta nélkül a faluban ne telepedjenek le.”
A celldömölki menekültügyi kirendeltség az 1944. december 15-i helyzetről az alábbiakat jelentette Vas vármegye alispánjának:
„Tisztelettel jelentem, hogy 1944. évi december hó 10-től 1944. évi december hó 15-ig a következő menekültek érkeztek:
11-én 412 menekült, 12-én 223 menekült, 13-án 87 menekült, 14-én 73 menekült és 15-én 2065 menekült érkezett és lett irányítva a csatolt kimutatás szerinti helyre. Összesen tehát 2860 menekült, akiknek elhelyezése mind több gondot ad.
Jelentem továbbá, hogy 1944. december hó 6-án dr. báró Ghillány Antal tb. főszolgabíró ezen menekültügyi kirendeltségnél működését megkezdte, s most a kirendeltség három személlyel a legnagyobb erőfeszítéssel dolgozik, hogy a szerencsétlen menekültek minél előbb hajlékhoz és élelemhez tudjanak jutni.
Jelentem továbbá, hogy a menekültek élelmezése a viszonyokhoz mérten kifogástalan, és ma is a már megérkezett és a naponkénti menekültekkel együtt cca 1000 menekült részesül a menekültkonyhánál étkeztetésben.”
1944 december végén Sopron és Vas vármegyékben újabb katonai alakulatok és polgári menekültcsoportok növelték a zsúfoltságot.
A kapuvári főszolgabíró 1944. december 27-i jelentése szerint
„a járás területén 20 119 katona, 7208 polgári egyén, 2992 db marha, végül kb. 2000 vagon anyag volt elhelyezve”.
Szombathely polgármestere a már akkor Szombathelyen székelő országmozgósítási kormánybiztosnak 1945. január 5-én jelentette:
„Az országos lakásügyi kormánybiztos helyettesének 55/4703/1944. sz. hirdetményben foglalt rendeletét tisztelettel beterjesztem és kérem, hogy menekültek részére letelepülési engedélyt a jövőben Szombathely túlzsúfoltságára való tekintettel csak a legszükségesebb és elkerülhetetlen esetben méltóztassék kiadni, mert Szombathely további menekülteket felvenni képtelen, és enyhülésre a közeljövőben sincs kilátás, minthogy a Német Birodalomba való áttelepítés az önkéntes jelentkezések során komoly eredményre nem vezetett. Szombathelyen a 43 000 törzslakossággal szemben hivatalosan nyilvántartott menekültek száma közel 25 000; ezenfelül jó néhány ezerre tehető azoknak a száma, akik jelentkezés hiányában mint nem nyilvántartott menekültek tartózkodnak Szombathelyen; ehhez a létszámhoz jönnek azután a Szombathelyre áttelepített hivatalok, minisztériumok és alárendelt intézményeik idetelepített tisztviselői és családtagjai, valamint a magyar és német katonai alakulatok, sebesültkórházak. Hozzávetőleges becslés szerint Szombathely jelenlegi lakossága jóval felülhaladja a százezres létszámot. Ilyen körülmények között Szombathely már további menekülteket felvenni a közérdek sérelme nélkül nem tud. Közérdek ugyanis az, hogy mind a hadműveletek szempontjából fontos polgári közigazgatás, mind pedig a hadműveletekkel közvetlenül kapcsolatos katonai intézkedések zavartalanul foganatosíthatók és végrehajthatók legyenek; márpedig jelenlegi állapotban Szombathely nem komoly haderőknek, csak kisebb létszámú átvonulásoknak esetén is az átvonulási beszállásolással is a legnagyobb zavarban van.
Ezekre az okokra való tekintettel mély tisztelettel kérem a menekülteknek más helyre való irányítását.”
„Felrázni a defetizmusba süllyedt magyar közvéleményt …”
A Szálasi-kormány a felmerült problémák megoldásának elősegítésére, a „szellemi front” megerősítésére fokozta – a propagandát.
Kassai-Schallmayer Ferenc, magyar királyi nemzetvédelmi és propagandaminiszter 1944. december 13-án Szombathelyen a következő felszólítást intézte a még hivatalban levő nyilas főispánokhoz:
„A vidéki városokban, községekben és falvakban meghatározott időközökben világnézeti propagandagyűléseket és előadássorozatokat akarok tartatni, hogy ezzel is beállítsam az ország megmaradt részének közvéleményét az új világnézet irányába és a totális nemzeti ellenállás érdekébe…
Helyesnek tartanám ezeket az előadásokat vasárnap vagy ünnepnapra állítani be, és ezeken a napokon is a kora délutáni órákra (14-15 óra táján), mert ez az időszak, amikor legkevésbé vannak az egyes községek és városok légitámadásoknak kitéve.
Kérem, vegye ezen felszólításomat nagyon komolyan, és sürgősen hajtsa végre, mert nagy fontosságot tulajdonítok annak, hogy ilyen sorozatos gyűlések és előadások tartásával felrázzuk a defetizmusba süllyedt, elernyedt és elfáradt magyar közvéleményt. Fel kell ráznunk a magyar közvéleményt, mert csak így tudjuk beállítani a nemzet totális erejét a győzelem érdekében. Élethalálharc ez, amelyben minden eszközt meg kell ragadnunk és fel kell használnunk arra, hogy ezt az élethalálharcot győzelmesen fejezhessük be …”
De nemcsak a civilekkel volt baj. Két nyilaskeresztes párti képviselő, vitéz Zerinváry Szilárd és Kuhajda Vilmos propagandakörutat tett, amelynek során több katonai tábort, kiképző iskolát látogattak meg. A Törvényhozók Nemzeti Szövetségének 1944. december 22-i ülésén számoltak be tapasztalataikról:
Vitéz Zerinváry Szilárd:
„a jutási tiszthelyettesképző iskoláról a legnagyobb elismerés hangján szól, mert ott szerzett tapasztalataik szerint mind a tisztikar, mind pedig a legénység hangulata, továbbá a bánásmód és a kiképzés egyformán kitűnő.
Annál szomorúbb tapasztalatokat szerzett Hajmáskéren. Mindjárt odaérkezésük után egy Majerszky nevezetű hadnagy informálta őket az ottani helyzetről, és igen rossz képet festett az egész táborról, különösen annak tisztikaráról, amit mindenben megerősítettek az ott látottak. A tisztikar és azon keresztül a legénység hangulata is a lehető legrosszabb, aminek oka egyrészt a Németországba való kimenetel ellen a tisztek részéről folytatott igen erős propaganda, másrészt az, hogy az ottani német katonai alakulat kiürítés ürügye alatt minden megmozgatható dolgot összeszed, s ezalól nem mentesül a kincstári dolgokon felül még a tisztek és a legénység magántulajdonát képező holmi sem. Ennek igaz voltáról ők maguk is meggyőződtek.
Megállapítja ezek után, hogy nagyon nem szívesen fogadta őket a tisztikar, s az egyetlen Majerszky hadnagyon kívül a tábor parancsnokától kezdve mindenki le akarta őket beszélni arról, hogy a táborban előadást tartsanak.
Azt mondották, hogy előadástartásnak nincs értelme, a legénység nem akar harcolni, 30-40 százaléka szökésre hajlamos, a legénység inkább választaná az orosz megszállást, mint a mostani helyzetet a németekkel.
… A német páncélosok elsőrangúak, de a magyar tüzérek sokszor nem tudják megérteni, miért van az, hogy bizonyos ideig tartó helytállás után hátramennek, és a magyar tüzér ott marad. Végeredményben a helyzet az, hogy a magyar tüzérek mindig az utóvéd szerepét töltik be. Ha a németek az egyes helyeken tovább kitartanának, akkor már ki lehetett volna űzni az oroszokat. Erősebben ellenőrizni kell az idősebb törzstisztikart, mert annak 85-90 százaléka nem megfelelő szellemű, harcolni nem akar, angolszász szellemű és beállítottságú. Amelyik kisebb rész nyilasnak mondja magát, az csak opportunizmusból teszi. Hivatása magaslatán álló s valóban jobboldali szellemű törzstiszttel alig találkozott még. Ami a német fosztogatásokat illeti, ezt megerősítették a nyilasok is.”
Kuhajda Vilmos:
„A jutasi táborban azzal fogadták őket: végre megjelentek, hogy jobboldali propagandát kapjon a legénység és altiszti kar! Itt udvariasan fogadták őket. Hajmáskéren a tisztekkel folytatott beszélgetés nem volt kedvező. Itt a tisztikarban világnézet nélküli zagyva politikai nézet alakult ki. Ez azért van, mert a harc elől menekülni szeretnének, az életüket akarják menteni, s mindenki magát akarja mentesíteni azzal, hogy a legénység rossz hangulatára panaszkodik. A tiszti étkezdében nyíltan mondották: a háború fogja megmutatni, kinek volt igaza: Horthynak-e vagy Szálasinak? Erre ő azt mondotta, hogy pl. Dálnoki Miklós Bélának sohasem lehet igaza, mert aki elárulja hazáját és átpártol az ellenséghez; az minden becsületes magyar ember előtt erkölcsi halott marad. Udvarias formában bár, de így kellett beszélniök. A tényleges és tartalékos tisztek között bizonyos, feszültség észlelhető. Ennek oka az, hogy a ténylegesek minden előnyt a maguk és családjuk részére igyekeznek kiharcolni, és nem segítik a tartalékosokat. Az ezredes feleségét és élelmiszereit sikerült autón elszállítani, de az állapotos tiszti feleségnek nem jutott kocsi. Majerszky hadnagy, a városparancsnok lenézett ember a tisztikarban. Fegyelemtartás mellett a tisztek és legénység között bajtársias szellemnek kellene kialakulni. Amikor megkérdezte a tiszteket, hogy vele, a közhonvéddal, hajlandók volnának-e egy asztalhoz leülni máskor is, fanyalogva mondották rá, hogy igen. A németek fosztogatásai valóban lehangolóan hatnak. Ha nem történik intézkedés a fosztogatások megszüntetésére, a legjobb szándékú magyar ember is németellenessé fog válni Hajmáskéren …”
Pálffy Fidél gróf, a nyilas földművelésügyi miniszter 1944 december végén „tájékoztatót” állított össze a magyar föld népe számára. Néhány „gyöngyszem” e propagandaműből:
„A mai totális háború méretei oly nagyvonalúak, hogy a háborús felek számításaiban a lelkiség, az idő és a térség döntő szerepet játszanak. Nem lehet egy tényezőből egymagában végső következtetést levonni. Azért, mert a Vörös Hadsereg magyar területen áll, még éppúgy nem nyerte meg a háborút, mint ahogy mi sem nyertük meg akkor, amikor a Kaukázusnál álltunk.”
A deportálással való fenyegetés sem hiányozhatott:
„Menekültjeink fejük bőrén égetett sorszámot viselnek, mely alatt őket az uráli transzportokba sorozták be. Végül nem szükséges hivatkoznunk Sztálin azon kijelentésére sem, hogy a magyar kérdés számára csak vagonkérdés.
A Szovjet hadi felkészültsége ugyanis nem hagy kételyt afelől, hogy fejlett iparuk van az Urálban, ahol tömérdek munkaerőre van szükségük. Tehát ne higgye se férfi, se nő, se öreg, se fiatal, hogy reájuk mint kényszermunkásra ott nem lesz szükség. A Szovjet szempontjából tehát az a természetes, hogy jobb Ukrajnában gazdálkodni, mint az ide-oda hullámzó harcoknak kitett hadműveleti területeken, és jobb saját katonáival harcolnia, de ezzel szemben a számára megbízhatatlan idegeneket a végtelen messze fekvő orosz gyárakba és kolhozokba munkára hurcolja.”
Mi a teendő?
„A tétel tehát a következő: az, aki nemzetének és önmagának jó szolgálatot akar tenni, és lakóhelyén a hadihelyzet a kimondott kiürítést teszi szükségessé, akkor cselekszik helyesen, ha maga is elhagyja azt a helyet, és elviszi övéit is magával. A föld népével szemben vállalt teljes felelősségem tudatában kijelentem, hogy bárkiről, aki otthonát azért hagyja el nyugati irányban, mert a kiürítés megkezdődött, a viszonyokhoz mérten gondoskodni fog a magyar és német állam.”
És végül:
1944 decemberében a Szálasi-propaganda fő szólama a következő volt:
„Karácsonyra újra a Kárpátokban leszünk!”
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni