A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújának kezdete.
Hitler „villámháborús” stratégiájának csődje
(Idézet: Világtörténelem 10)
1941 közepéig Németország roppant területet hajtott uralma alá az Atlanti-óceán partvidékétől a szovjet határokig és Narviktól Krétáig. Európában egyedül Anglia folytatta ellene a harcot. A megszállt országok népeinek ellenállási mozgalma még csak az első lépéseknél tartott. Ezeknek az országoknak a gazdasága, akárcsak a csatlós államoké, a német hadigépezetet szolgálta. A hitlerista fegyveres erők, két esztendő háborús tapasztalataival gyarapodva, legyőzhetetlennek látszottak.
Egyetlen hatalom állt az útjában annak, hogy a német fasizmus mindenestül uralma alá kerítse Európát: a Szovjetunió.
1941 júniusában a németek befejezték felkészülésüket a Szovjetunió elleni háborúra.
1. A hitleri Németország hitszegő támadása a Szovjetunió ellen.
A Vörös Hadsereg védelmi harcai 1941 nyarán
A német csapatok betörése Szovjetunióba
1941. június 22-én hajnalban a fasiszta Németország hitszegő módon megtámadta a Szovjetuniót. Sok ezer ágyú zúdított tüzet a határ menti létesítményekre. Horogkeresztes repülőgépek bombázták Kijevet, Zsitomirt, Szevasztopolt, Minszket, Szmolenszket, Rigát, Kaunast és más békés szovjet városokat. Fasiszta csapatok lépték át a szovjet határt, és megkezdődött a Barbarossa-terv végrehajtása. A moszkvai német nagykövet csak másfél órával a támadás megindítása után nyújtotta át a formális hadüzenetet a Szovjetuniónak. A német külügyminisztérium ugyanaznap azt a hazug indokolást fűzte a hadüzenethez, hogy Németország „meg akarja menteni a civilizációt a bolsevizmus halálos veszedelmétől”. Hamarosan Olaszország, Románia, Finnország és Magyarország is bekapcsolódott a háborúba. Hadat üzent Szlovákia fasiszta kormánya is, a vichyi kormány pedig megszakította diplomáciai kapcsolatait a Szovjetunióval. Megindult a fasiszta hatalmak hadjárata a szocializmus országa ellen.
Az agresszorok jelentékeny számbeli fölényben voltak, s fegyverzetük minősége is felülmúlta a szovjet hadseregét. Németország és szövetségesei 190 hadosztályt indítottak a Szovjetunió ellen. Finnország területén a „Norvégia” elnevezésű német hadsereg és két finn hadsereg — a „Délkeleti” és a „Karéliai” — támadott a német 5. légiflotta és a finn légierő támogatásával. Kelet-Poroszország területén a német „Észak” hadseregcsoport fejlődött fel; ide tartozott a 18. és 16. hadsereg és a 4. páncélos csoport; hadműveleteiket az 1. légiflotta támogatta. A Goldaptól Wlodawáig terjedő frontszakaszon a „Közép” hadseregcsoport helyezkedett el; állományához a 9. és 4. hadsereg, továbbá a 3. és 2. páncélos csoport tartozott; a 2. légiflotta támogatta őket. A Lublintól a Feketetengerig terjedő arcvonalra a „Dél” hadseregcsoportot rendelték; ide tartozott a 6., 17. és a 11. német hadsereg, a 3. és 4. román hadsereg, az 1. német páncélos csoport és a magyar ,,Kárpát”-csoport; támogatásukat a 4. légiflotta biztosította. Öt és fél millió katona és tiszt, csaknem 5000 repülőgép, több mint 3500 harckocsi. Ekkora erő támadt a Szovjetunióra.
Szovjet oldalon az öt határmenti katonai körzet csapatai sorakoztak fel: a leningrádi katonai körzet, a balti különleges katonai körzet, a nyugati különleges katonai körzet, a kijevi különleges katonai körzet és az ogyesszai katonai körzet egységei. Ez mindössze 2,5 millió katonát és tisztet jelentett, a békeállományú szovjet hadsereg 57 százalékát. Ennek az erőnek a kétharmada mintegy 100—150 kilométer mélységben helyezkedett el a határ mentén, fedező hadseregként, a fentmaradt rész pedig hozzávetőlegesen 500 kilométerre állomásozott a határtól.
A tíz fedező hadsereg első vonalát a Balti-tengertől a Fekete-tengerig nyúló fronton mindössze 40 lövészhadosztály és 2 lovashadosztály alkotta, s ezeknek is megtiltották, hogy idejekorán elfoglalják a tervben kijelölt védelmi vonalakat. A határ menti katonai körzetek parancsnoksága csak az ellenség betörése után néhány órával kapta meg a parancsot a csapatok harckészültségbe helyezésére, s ezt az elkésett parancsot sem továbbította azonnal. A háború tehát nem védelmi vonalaikban érte a fedező hadseregek csapatait, hanem felvonulás közben. Közvetlenül a határon csupán a könnyű lőfegyverekkel ellátott határőregységek, továbbá a fedező csapatok egyes alegységei tartózkodtak; a hadseregek főerői a határtól 20—40 kilométer távolságra vagy még távolabb fekvő táborokban és kaszárnyákban tartózkodtak. Június 22—24-én a határ menti katonai körzetek bázisán létrejött az Északnyugati, a Nyugati, a Délnyugati, az Északi és a Déli Front.
A szovjet haditengerészeti flottát nem érte rajtaütésszerűen a támadás. A flotta harckészültségben volt.
A német fasiszta hadseregek az arcvonal egész hosszában támadtak. A szovjet határőrök bátran felvették velük a harcot. A határőr-helyőrségek többsége az utolsó emberig feláldozta életét a szovjet föld védelmében. A határra érkező fedező csapatok ugyancsak férfiasan helytálltak. A vezetés azonban nem volt szilárd, mert a parancsnokságok a német légierő és tüzérség váratlan csapásai következtében nem tudták tartani az összeköttetést. A fasiszta légierő megszerezte a légi uralmat. A háború első napján 1200 szovjet repülőgép semmisült meg, ebből több mint 800 még a földön.
Június 22-én estére a német fegyveres erők már mélyen behatoltak a Szovjetunió területére.
A Vörös Hadsereg kényszerű visszavonulása
A hitszegő német támadás rendkívül súlyos helyzetbe hozta a szovjet fegyveres erőket. A szovjet Főparancsnokság, minthogy nem mérte fel teljes súlyosságában a helyzetet, amelybe a váratlan támadás a Vörös Hadsereget sodorta, már a háború első napján azonnali ellentámadásra szánta el magát.
Június 22-én este Tyimosenko marsall, honvédelmi népbiztos utasította az Északnyugati, Nyugati és Délnyugati Frontot, hogy a fő irányokban menjenek át támadásba, zúzzák szét az ellenség csapást mérő csoportjait, és tegyék át a hadszínteret az ellenség területére. Ez az utasítás azonban nem felelt meg a tényleges helyzetnek. A váratlan támadás olyan állapotba hozta a szovjet csapatokat, hogy nemcsak ellentámadásra váltak képtelenné, de még arra sem volt módjuk, hogy szervezett védelmet építsenek ki a határ menti védővonalakon. A Daugavpils és Vilnius—Minszk irányban előretörő német páncélos és gépesített egységek június 23-án estére már 130 kilométer széles rést ütöttek az Északnyugati és Nyugati Front csatlakozó szárnyán. Június 25-én estig Daugavpils irányában 120—130 kilométer mélységben, Vilnius és Minszk irányában pedig 230 kilométer mélységben nyomultak be a Szovjetunió területére. Ugyancsak gyorsan törtek előre a Nyugati Front bal szárnyán, miután bekerítették és elszigetelték a breszti erődöt. Az a veszély fenyegetett, hogy két oldalról mélyen átkarolják Minszktől nyugatra a Nyugati Front főerőit. Szovjet oldalról későn ismerték fel a német hadvezetőség tervét. A szovjet csapatok már súlyos veszteségek után kezdték meg a visszavonulást Minszk irányában, és visszavonulás közben is súlyos utóvédharcokat vívtak az üldöző német seregekkel. A német páncélos csoportoknak sikerült északi és déli irányból mélyen átkarolniuk a Nyugati Front főerőit, és Minszk körzetében bezárták a gyűrűt. A város június 28-án elesett.
Súlyos helyzet alakult ki az Északnyugati Fronton is. A részekre szakított és rosszul irányított csapatok, hogy elkerüljék a bekerítést, sietve visszavonultak a Nyugati-Dvinához.
Valamelyest kedvezőbben alakultak az események a Déli és Délnyugati Front övezetében, ahol a fasiszták túlsúlya kevésbé érvényesült. Luck, Brodi, Rovno körzetében hatalmas páncéloscsata bontakozott ki. A Délnyugati Front csapatainak sikerült lelassítaniuk az ellenség előrenyomulását. Az 1. német páncélos csoport nagy erői nem törhettek előre Kijevnek, hanem kénytelenek voltak északi irányba fordulni, és helyi jelentőségű harcokba bonyolódtak, ami egyheti időveszteséget jelentett számukra. Miután azonban a német hadvezetőség újabb erőket csoportosított e frontszakaszra, a szovjet csapatoknak vissza kellett vonulniuk a Korosztyen—Novograd—Volinszkij—Proszkurov vonalra, azaz a régebben megerősített körzetek határvonalára.
A rendkívül nehéz feltételek között küzdő szovjet csapatok tehát nem tudták feltartóztatni a támadást a határ menti övezetben, nem biztosíthatták a szovjet fegyveres erők felfejlődését, és nem tudták megakadályozni, hogy az ellenség a fő csapás irányában mélyen áttörje a frontot. A Főhadiszállás — amelyet június 23-án hívtak életre a Népbiztosok Tanácsának és az SZK(b)P Központi Bizottságának határozata nyomán — csupán a háború negyedik napján ismerte fel, hogy az adott helyzetben nem volt reális az ellentámadásra és a német csapatok kiverésére irányuló próbálkozás. Az események fejlődésének logikája azt követelte, hogy hadászati védelemre térjenek át, ezen a módon állítsák meg a német seregeket, és teremtsék meg az ellentámadásra való átmenet feltételeit. Június 25-én, amikor a helyzet katasztrofális volta már teljes egészében megmutatkozott, úgy határoztak, hogy a hadászati tartalékokat nem ellentámadásra használják fel, hanem hadászati védelmi arcvonalat képeznek belőlük a Nyugati-Dvina és a Dnyeper vonalán. Az események azonban továbbra is rendkívül kedvezőtlenül alakultak a Vörös Hadsereg számára. Az Északnyugati Front csapatai nem tudták megállítani a német páncélosokat a Nyugati-Dvinánál. Az ott támadó páncélos csoport Daugavpils körzetében átkelt a folyón, és rohamosan tört előre Pszkov irányában. Július 9-én Pszkov elesett. Leningrád közvetlen veszélybe került.
A Nyugati Front visszavonuló csapatainak egy időre sikerült megvetniük lábukat a Berezinánál és visszaverniük a német páncélos egységek rohamait. A hitleristák erőfölénye azonban hamarosan ismét érvényesült. A szovjet csapatok megkezdték visszavonulásukat a Dnyeperhez. Július tizedike körül súlyos védelmi harcok bontakoztak ki a Dnyeper partján és a Nyugati-Dvina felső folyásánál.
Eközben délen is nehezebbé vált a helyzet. Július 1-én Románia felől megindult a német és román seregek támadása. A fő csapást a Déli és a Délnyugati Front csatlakozásánál mérték Mogiljov—Podolszkij körzetében. Különösen megnövekedett a veszély azután, hogy a német „Dél” hadseregcsoport rohamegységei áttörték a szovjet védelmet a Délnyugati Front jobb szárnyán, majd elfoglalták Berdicsevet és Zsitomirt. A Délnyugati Front főerőit bekerítés fenyegette; ezt a szovjet csapatok úgy tudták elkerülni, hogy ellencsapást mértek északról és délről a „Dél” német hadseregcsoport főerőire, s eközben a Délnyugati Front középső szakaszáról hátravonták a szovjet seregeket.
Fent, északon, helyi jelentőségű harcok bontakoztak ki. A szovjet csapatok sikeresen verték vissza az ellenség támadásait. A szárazföldi egységek oldalán az Északi Flotta tengerészei is részt vettek a hadműveletekben.
Csaknem három hétig tartó véres harcok után a Vörös Hadseregnek el kellett hagynia Lettországot, Litvániát, Belorussziát, továbbá Ukrajna és Moldava jelentős részét. A német fasiszta seregek 300—600 kilométer mélységben behatoltak a Szovjetunió területére.
Hitler tábornokai azt hitték, hogy a szovjet hadsereg pótolhatatlan veszteségeket szenvedett, és a Szovjetunió már el is veszítette a háborút. De mélységesen tévedtek. A német fasiszta hadvezetés hadászati célja — az, hogy a szovjet seregeket a Nyugati-Dvinától és a Dnyepertől nyugatra fekvő területeken teljesen szétzúzzák — meghiúsult. A német előretörés üteme abban a mértékben lassult, ahogy a harcok egyre hevesebbé váltak. Már az első hetekben nyilvánvalóvá lett, hogy a Szovjetunió elleni háború semmiképp sem azonosítható a nyugat-európai villámháborús hadjáratokkal. Július közepéig a német hadsereg több mint 100 000 katonát és tisztet, több mint 1200 repülőgépet, több mint 1500 harckocsit vesztett. A Vörös Hadsereg képes volt arra, hogy bizonyos ideig megszilárdítsa a védelmet az Észtország déli határa mentén húzódó frontszakaszon, feltartóztatta az ellenséget a Luga-folyónál, megakadályozta a németek gyors előretörését az arcvonal középső szakaszán, és ellenállást szervezett Ukrajnában.
A hadműveletek tragikus alakulása ellenére a szovjet harcosok nem vesztették el lelkierejüket, és hősiesen védelmeztek minden talpalatnyi földet. A hitleristák csalódtak, amikor a szovjet katonák erkölcsi-politikai állhatatlanságára számítottak. A soknemzetiségű Vörös Hadsereg harcosai a szovjet haza hűséges fiaiként harcoltak. A breszti erőd maroknyi őrsége — köztük P. M. Gavrilov őrnagy, V. V. Sablovszkij százados, N. V. Nyesztercsuk politikai tiszt, I. F. Akimocskin, A. M. Kizsevatov, A. F. Naganov hadnagyok, Sz. M. Matyevoszjan helyettes politikai tiszt, Petya Klipa, az ezred neveltje és sokan mások — hosszú ideig ellenállt az ellenséges túlerőnek. Az egyik laktanya falán megmaradt egy ismeretlen katona kézírása: „Meghalok, de nem adom meg magam. Búcsúzom, Hazám! 41. VII. 20.” Hősökként estek el a védelem vezetői: E. M. Fomin ezredkomisszár és I. N. Zubacsev százados. A breszti erőd védői közül kevesen maradtak életben. Néhányan áttörték magukat a partizánokhoz, mások a hadifogságban is folytatták a harcot a földalatti antifasiszta szervezetekben.
Sz. G. Bojkov alhadnagy a Velikaja folyónál megismételte azt a hőstettet, amelyet 1919-ben ugyanitt hajtott végre A. A. Ceculin aknászparancsnok: élete árán felrobbantotta a hidat a rajta áthaladó ellenséges harckocsikkal együtt.
N. F. Gasztello repülőszázados június 26-án a Minszk körüli légi harcokban úgy halt hősi halált, hogy gépét, amely már találatot kapott és lángban állt, az ellenséges gépkocsioszlop tömegébe kormányozta, és reájuk zuhanva elpusztította őket.
1941. július 8-án M. I. Kalinyin, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke a háború folyamán első ízben írt alá olyan parancsot, amely a Szovjetunió Hőse kitüntetésben részesített három, Leningrádot védelmező repülőtisztet: M. P. Zsukov, Sz. I. Zdorovcev és P. T. Haritonov alhadnagyot.
Ismert és névtelen hősök százai és ezrei életükkel és vérükkel bizonyították, hogy az egész szovjet nép kész a végsőkig harcolni a fasiszta betolakodók ellen. A kegyetlenül súlyos harcokban megszületett a tömeges hősiesség hadserege.
A szovjet nép erőinek mozgósítása
A háború gyökeresen megváltoztatta a nép és minden egyes ember életét. Június 22-én a szovjet kormány rádión közölte a világgal a németek hitszegő támadását és a szocialista haza védelmére szólította fel a szovjet népet. „Az igazság a mi oldalunkon van — hangzott a kormánynyilatkozat. — Az ellenségre vereség vár. A győzelem a miénk lesz.” E szavak a szovjet emberek harci jelszavaivá váltak a német agresszor elleni küzdelemben.
A háború első napján 14 katonai körzetben elrendelték az 1905—1918-as évjáratok hadkötelezettjeinek mozgósítását. Megindult az önkéntesek tömeges jelentkezése is a Vörös Hadseregbe. Moszkvában, Leningrádban, Kijevben és más városokban népfelkelő hadosztályok alakultak. Nem sokkal később vadászzászlóaljak is létrejöttek a helyi védelemre és az ejtőernyős csapatok elleni harcra. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége hadiállapotot rendelt el a Jaroszlavl— Rjazany—Rosztov na Donu-vonaltól nyugatra eső országrészeken.
A Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa és a Kommunista Párt Központi Bizottsága 1941. június 29-én utasítást küldött a frontmenti területek párt- és szovjetszerveinek, amelyet Sztálin július 3-án mondott el a rádióban. Az utasítás irányelvei összegezték az erők mozgósításának programját. A párt és a kormány feltárta a nép előtt a kegyetlen igazságot az országot fenyegető veszélyről. „Ebben a háborúban, amelyet a fasiszta Németország erőszakolt ránk, a szovjet állam élete vagy halála forog kockán, az, hogy a Szovjetunió népei szabadok legyenek-e vagy rabságba kerüljenek.” A párt és a kormány felszólította a népet: ismerje fel a helyzet komolyságát, vesse be minden erejét az erős és alattomos ellenség ellen, szakítson a békeidők hangulatával és gyorsan állítsa át a párt- és szovjetszervezetek munkáját a háború követelményeinek megfelelően. Rámutatott arra, hogy a népgazdaságot a lehető leggyorsabban át kell szervezni hadigazdasággá, a fenyegetett területekről minden értéket el kell szállítani, ha pedig nincs mód a kiürítésre, meg kell semmisíteni. A megszállt területek népét felszólította, hogy indítson partizánharcot.
Miként 1918-ban Lenin dekrétuma— „Veszélyben a szocialista haza!” — harcba vitte a népet az imperialista intervenciósok ellen, a Kommunista Párt felhívása most is milliós tömegeket mozdított meg és lelkesített a honvédő háborúra.
A háború a politikai, állami és katonai vezetés gyökeres átszervezését követelte. A párt Központi Bizottsága, a Legfelsőbb Tanács elnöksége és a Népbiztosok Tanácsa 1941. június 30-án határozatot hozott az Állami Honvédelmi Bizottság megalakításáról; elnöke Sztálin lett. A háborús állapot rendkívüli szerve volt ez, amely az ország vezetését a helyi szovjet- és pártszervek segítségével, továbbá a szövetséges és autonóm köztársaságokba és a területi központokba rendelt teljhatalmú megbízottak útján gyakorolta. 1941 nyarán a frontközeli városokban helyi honvédelmi bizottságok alakultak.
A roppant kiterjedésű arcvonal pontosan és rugalmasan működő irányító szervezetet követelt. Ezért július 10-én a Főparancsnokság Főhadiszállását a Legfelsőbb Parancsnokság Főhadiszállásává alakították át, és három főparancsnokságot rendeltek alá: az északnyugatit (főparancsnok: Vorosilov marsall), a nyugatit (főparancsnok: Tyimosenko marsall) és a délnyugatit (főparancsnok: Bugyonnij marsall). Sztálint július 19-én honvédelmi népbiztossá nevezték ki, augusztus 8-tól pedig a fegyveres erők legfőbb főparancsnoka lett.
A háborús viszonyok új állami szervek létesítését is szükségessé tették. Így jött létre a Kiürítési Tanács, a Népbiztosok Tanácsa mellett működő munkaerő bizottság (a munkaerő számbavételére és elosztására), a Szovjet Tájékoztató Iroda.
A háború első évében nem kevesebb, mint egymillió kommunista és kétmillió komszomolista lépett a Vörös Hadsereg és a Haditengerészeti Flotta soraiba. A Központi Bizottság tagjainak közel harmada az arcvonalakon dolgozott. Kiemelkedő pártmunkásokat irányítottak a hadsereghez.
A Kommunista Párt harci és munkahőstettekre lelkesítette és szervezte a szovjet népet a német fasiszta rablók fölötti győzelem érdekében.
SaLa