Valahonnan Donbasszból
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Molnár Erzsébet
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Molnár Erzsébet
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!
A JÓ ISTEN VIGYÁZZON RÁTOK FIÚK! IGAZ ÜGYÉRT HARCOLTOK!
És ők tényleg, mind magyarok? El sem akarom hinni! Ezek szerint mégiscsak Nektek volt igazatok! A Donbassz sajtójában ennek nem találtam nyomát.
Vagy esetleg olyan kárpátaljai magyarokról van szó, akiknek (csodák, csodája) helyén volt az eszük és a szívük?
Annak idején a Spanyol Köztársaságért 1200 magyar harcolt. Igaz, döntő többségük nem magyarországi magyar volt, hanem a szomszéd országokból. Főként a polgári demokratikus Csehszlovákiából, ahol a kormány nem tiltotta önkéntesek részvételét a spanyolországi polgárháborúban.
Én is kimennék de valahogy ha segítség kell kijutàsban senki nem segít!
Admin:
EL KELL INDULNI!
https://youtu.be/PJX_LoXOVQs
Poros Jankó beiktatási beszédéből. 2014. június 7 (május 25-i elnökválasztási győzelmét követően):
„Kedves fivéreim, nővéreim, drága honfitársaim!
Az össznépi államfőválasztás csattanós választ adott azokra a mítoszokra, hogy a mi kijevi- ukrajnai hatalmunk ne lenne legitim. Mi az, amivel el fogok jönni Önökhöz, már a legközelebbi jövőben? BÉKÉVEL!”
ÉS MI LETT AZ ÍGÉRETEKBŐL? Pontosan ugyanaz, amit ez a pitiáner sikkasztóból lett nyakig véres, tömeggyilkos, háborús bűnös gazember bármikor máskor – szóban, írásban, ÍROTT – KÖZÖTTÜK NEMZETKÖZI – szerződésekben, megígért, vállalt. A FÖLDÖN MÉG TALÁN SOHA NEM VOLT EGY OLYAN MAGÁT POLITIKUSNAK TARTÓ SZEMÉLYE, AKINEK KIMONDOTT, LEÍRT SZAVA MÁR ABBAN A PILLANATBAN SEM ÉRVÉNYES, MIKOR KIMONDJA, LEÍRJA, ALÁÍRJA AZOKAT!
Villanásszerű képek az elmúlt évek szörnyűségeiről. A szüntelen belövések áldozatairól, romba dőlt otthonokról. Donyeck 2014. május 26-i, legelső ukrán bombázása (amit sokan a háború kezdetének tartanak – holott az valójában akkor már egy hónapja folyt). Az elsőként talpra szökkent, hős város: Szlavjanszk, amely 84 napig vívta hősies harcát az agresszor ellen (elbukva azt, lévén, hogy a város védelmét irányító katonaember hiába ostromolta, kétségbeesetten Putyint, az nem segített: sorsára hagyta a várost, hiábavalóvá téve annak hősi harcát, szenvedéseit, áldozatait. A több mint három éve megszállt Szlavjanszkban a náci söpredék éli világát, tombol, rettegésben tartva, porig alázva annak lakosságát – a Lenin-szobrot is ledöntve). Láthatjuk az ellenállás kezdeteit: a város lakosságát a fölöttük alacsonyan elhúzó ukrán gépek próbálják megfélemlíteni. Látjuk, amint a lakosság – mindenféle fegyver nélkül, puszta kézzel (férfiak, de nők is) próbálják feltartóztatni a város felé nyomuló ukrán tankot.
Láthatunk egy platót, ahonnan részeg, kábítószerekkel „belőtt” ukrán katonák találomra ágyúzzák a környék településeit. A Karacsun dombtetőtől van szó, ahonnan egyszerre ágyúzták a domb alatt elterülő két várost: Szlavjanszkot és Kramatorszkot. (Bármennyire is részegek, kábák voltak, a sűrűn lakott két nagyvárosban feltétlenül célpontokat találtak. E városokon próbálták ki azt, miként fogják a Donbassz településeit ágyúzni: magát Donyecket és elővárosait, a Tatabánya népességű Gorlovkát, és annak elővárosait, Jaszinovataját és környékét, a „déli front” falvait és városait, melyek egyikéből-másikjából mostanra jóformán kő kövön nem maradt).
Egy pillanatra felvillan a kép: Luganszkot 2014. június 2-án kazettás bombákkal támadta meg az ukrán légierő (amikor egy városi park szélén látunk valamit felrobbanni). Másfél hónappal később a támadás megismétlődött: ezúttal már három helyszínen: egy forgalmas útkereszteződésnél, illetve egy piacnál is. Az előbbi helyszínen vagy tucatnyi áldozatot látunk letakarva. Rajtuk kívül azonban a járdán láthatók voltak gazdátlanná vált kezek és lábak, egy skalp, és egy, agyvelővel kevert vértócsa is. A kazettás bomba olyan, válogatás nélkül gyilkoló fegyver, amelyből borotvaéles repeszszilánkok százai repülnek szanaszét, szörnyű roncsolásos, csonkolásos sebeket ejtve mindazokon, akiket megtalálhatnak. Használatukat a nemzetközi egyezmények nemhogy polgári lakosokkal, de még az ellenség katonáival szemben is tiltják.
Láthatunk azután az elfoglalt városokba diadalmasan benyomuló ukrán katonákat: a kramatorszki városháza előtt géppisztolysorozatokat kiengedő martalócokat (két hónappal korábban, a 2014. május 11-i népszavazáskor ezek lopóztak be a városba pénzszállító autókba rejtőzve, hogy a városháza előtt kiugráljanak, és géppisztolysorozatokkal kergessék szét a szavazásra várókat: egy halott, több sebesült)
Láthatjuk a terror képeit: martalócok ugrálnak át egy családi ház kerítésén. Hogy annak lakóját kivonszolva az utcára, hátrakötött kezekkel hurcolják magukkal, a szép számmal létesült börtönök, koncentrációs táborok egyikébe – vagy az ilyen-olyan alakulatok börtöneibe, kínzókamráiba. Látjuk, ahogy egy véres combú asszonyt segítenek fel a földről (nem nehéz kitalálni, mi történt vele). Egy pillanatra feltűnik egy tömegsír, ahonnan női koponyát emelnek ki. (Aki követte az eseményeket, az tudja: az ukrán nácik által egy bő hónapig megszállt Nyizsnyaja Krinka településről van szó. Melynek elhagyott bányaüzemébe egy náci terrorkülönítmény fészkelte be magát. És hogy ne unatkozzanak, lányokat, fiatal asszonyokat hurcoltattak oda. Akiket – miután „elhasználódtak”, vagy rájuk untak, hátrakötött kezekkel lőttek tarkón, bele egy tömegsírba. Az EBESZ megfigyelői missziója – noha munkatársait odacitálták e szörnyűség színhelyére, látták is, mi történt – semmit sem jelentettek a látottakról. A misszió tényleges vezetője, a svájci Alexander Hug, sokkal inkább háborgott azon, hogy feldühödött donyeckiek összesprézték a misszió autóit, semmint az ilyen jeleneteken. Vagy akár azon is, hogy UKRÁNOK ŐRIZETBE VETTÉK A MISSZIÓ EGYIK-MÁSIK MUNKATÁRSÁT.
(„Az arc – a lélek tükre.”)
https://static.kepfeltolto.com/orig/2017/05/06/693471779dfc1b299438f55f650c970a.jpg
Láthatunk képeket arról, hogy 2014. május 9-én miként fordult véres tragédiába Mariupol (450 ezres, Azov-tengeri kikötő- és iparváros) Győzelem Napi ünnepe. A városba váratlanul ukrán katonák rontottak be, tankokkal, páncélosokkal – hogy megtorolják, amiért a város rendőrei átálltak a nép oldalára. Egyenest a kapitányság épülete felé robogtak, amelyet a tankok, páncélosok ágyúiból szétlőttek. Bennégett 9 rendőr és 11 civil, akik a rendőrök segítségére siettek (négy foglyul eltett rendőrt a támadók magukkal hurcoltak – további sorsukat elképzelni is borzasztó). Több száz mariupoli próbálta körbeállni, puszta testével védeni az épületet – őket azonban géppisztolysorozatokkal a támadók szétkergették. A tömeg csak egy kisebb távolságra húzódott vissza – mire a megvadult katonák utánuk eredtek, és továbbra is lőttek rájuk (ennek képei villannak fel). Több sebesült is volt: a támadók még a kivonuló egyik mentőautóra is tüzet nyitottak. Eközben a város más pontjain is folyt a vérengzés: a katonák belelőttek az utcai járókelőkbe. Berontottak egy utcai sörsátorba, és tüzet nyitottak az ott sörözgető néhány vendégre, illetve a sörsátor környékén feltűnő emberekre. Az a megrázó kép, ahol egy golyó által átütött tarkójú férfi fekszik a vérében, szintén ott, a sörsátor bejáratánál készült. (E tragikus nap mérlege: legalább negyven halott.)
Egy ellenzéki képviselő asszony az ukrán parlamentben: „az a hatalom, amely hadsereget küld ki békés települések bombázására – az egy bűnös hatalom!” E bátor asszony azóta már alighanem kikerült az ukrán törvényhozásnak nevezett állatkertből – lévén, hogy az ilyen beszédet ott már régen nem tűrik meg.
A záró felirat: „Ha majd Ukrajna minden lakosa meg fogja tudni az igazságot erről a háborúról, ESZÜKET FOGJÁK VESZTENI.”
Nyelvtudàs nélkül és helyismeret nélkül nem!
Oroszul én tudok. (Talán még folyékonyan is. Bár a fegyverek, haditechnika szókészletében már messze nem vagyok otthon.) Viszont két egymást követő évben nem tudtam kijutni a Donbasszba. Mind a kétszer azon véreztem el, hogy az orosz konzulátus valamiféle meghívólevelet követel tőlem.
Hogy Oroszországba szóló vízumhoz ezt kérik, azt megértem. Tudom, ott az a szokás.
De azt már nem, hogy a Donbasszban teendő látogatáshoz szükséges orosz TRANZIT vízumhoz miért követelnek OTTANI meghívólevelet. Akárhogy is vesszük, a Donbassz ma (még) nem Oroszország. (Sajnos!) Meglátásom szerint így semmi közük sincs ahhoz, hogy biztosítva van-e számomra a szállás, ellátás. Az ő dolguk, hogy a tranzit vízumukkal eljussak a határig, és ott átkelhessek. Ha az árokparton fordulok fel, az már csak a kettőnk dolga lenne: a Donbasszé, és az enyém.
Magamról annyit: aktívan harcolok az interneten a Donbasszért, az ő igazságuk megmutatásáért. Van csoportom a Facebookon. Még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy tevékenységemmel már az ukrán titkosszolgálat látókörébe is kerültem. Az Index az év elején csinált velem egy mocskos, aljas interjút. Amiből azt hozták ki: egy, állítólag az orosz titkosszolgálat által gründolt kamu csoport adminisztrátoraként (ami nem igaz) – és mintegy fizetett orosz ügynökként részt vállalok az orosz dezinformációk magyarországi terjesztésében. SZÁMOMRA MEGLEHETŐSEN ÉLETVESZÉLYES VÁD. De hát az úton végig kell menni! Magam vállaltam – vállalom az esetleges következményeit.
Régóta foglalkoztat engem is a gondolat – még ha immár 67 éves vagyok is. Ilyenkor mindent föladni már iszonyatosan nehéz. És mindent föl kell akkor adnom. Bizonyság rá a paksi bajtársunkat fenyegető öt év. Az is tény: nem biztos, hogy a magam kedvéért, egyedül, vállalkoznék-e egy ilyen hősies kalandra.
No de ha van társam. Ha van kiért, miért… NYELVTUDÁSOMMAL SZÍVESEN ÁLLOK RENDELKEZÉSRE!
Pozitívumok és negatívumok az én részemről. Pozitívumok:
– Virtuális hazámnak tekintem a Donbasszt. Érte, ezért a nagyszerű népért meghalni is kész lennék.
(Akár kínhalállal is.)
– 1989-ig munkásőr voltam. Bár a Donbasszban már katonakorú (katonaviselt) harcosokat várnak (lehetőleg valamilyen katonai képesítéssel) – a géppisztoly kezelését (bármennyire is iszonyatosan kétbalkezes vagyok), talán még nem felejtettem el teljesen. Az eltelt közel három évtized alatt sem. De alkalmas vagyok szolgálatra a hátországi csapatoknál, humanitárius segítség szállítására. Végső soron a konyhában is ellennék, egész napos krumplipucolásra. Ha pedig az ellenség áttört, kész vagyok gránátokkal az ukrán tank alá feküdni. Csak addig fedezzenek, amíg elhelyezkedtem.
– Sok ismerősöm van a Donbasszban. Donyeckben is, Luganszkban is. Hazafiak, kommunisták, újságírók – még katonák, haditudósítók is.
NEGATÍVUMAIM:
– Nem vagyok jó egészségi állapotban. Emésztési problémáim vannak. Ami súlyosbodna a tábori körülmények között.
– Nem tudom: egyáltalán milyen nyavalyáim vannak. Mi kerülget, mennyi időm maradt még hátra? (Nem szeretnék ezekkel a Donbassz terhére lenni, éppen elég bajuk van a katona és civil.
sebesültekkel.)
MINDEZEN OKOKBÓL VÍVÓDOM – NOHA A SZÍVEM ODAHÚZ.
De szembe kell néznünk bizonyos más kérdésekkel is. Aki önként oda megy harcolni, még egyszer jól át kell gondolnia:
– Az öt év itthoni börtönről itt és most már szó volt. Ami egyben büntetett előélettel is járhat – ami megnehezítheti a szabadulás utáni elhelyezkedést. Nem tudni, e megpróbáltatásokat hogyan lenne képes elviselni egy feleség.
– Ha a jelölt úgy dönt, hogy itt végleg mindent felad – tudná-e házastársa is követni? Más (a nálunk megszokottnál is szerényebb életszínvonal, új, ismeretlen szokások).
– A harcban el lehet esni – vagy ami annál is rosszabb: részben vagy teljesen mozgásképtelenné, nyomorékká (ne adj isten, szellemi nyomorékká) lehet válni.
– Ritkán, de előfordulhat: a külföldi önkéntes ukrán fogságba esik. Az ukránok rettenetes kínvallatásai hírhedtek. Főként azt próbálják kiverni áldozataikból, hogy fizetett orosz ügynökök. (Ország-világ előtt azt bizonygatják, hogy ellenük az orosz reguláris hadsereg katonái, tisztjei harcolnak. A külföldi tört oroszsága még inkább “alátámasztja” ezt a gyanújukat. Kínzásaik olyan szörnyűek, hogy sokaknál már a velük való puszta fenyegetés is elegendő, hogy megadják magukat, és mindenben kötélnek álljanak.
– Az elfogott, megkínzott önkéntes nem számíthat arra, hogy országa segít rajta (ahol ezért öt évet kaphat). Lényegében magára marad. Ha túléli a kínzásokat, ukrán bíróság elé állítják, ahol az alábbiakkal fogják megvádolni: törvénytelen fegyveres alakulatban való részvétel, terrorizmus, a szakadárok támogatása, az Ukrajna területi egysége elleni harc, tiltott határátlépés (ukrán felfogás szerint tiltott határátlépés még az is, ha a már három éve Oroszországhoz visszatért Krímbe látogat valaki. MINDEZEKÉRT A HALMAZATI BÜNTETÉS 12-15-18 ÉV IS LEHET. Ami a minősíthetetlen börtönviszonyok folytán rettenetes próbatétel még egy normál börtönben is. Hát még, ha az embert nem oda, hanem egy koncentrációs táborba – netán valamilyen titkos börtönbe – viszik (mely utóbbi helyeken ítélethirdetés után is úgy gyötrik a rabokat, ahogy a kedvük tartja. Az ukránok mostanra teljesen megháborodtak, totál kivetkőztek emberi mivoltukból., vérszomjas, szadista, kegyetlen állatokká váltak. Még a nők is.)
ÉS HÁT VAN MÉG EGY, NAGY BIZONYTALANSÁGI TÉNYEZŐ. A GEOPOLITIKAI HATALMI JÁTSZMÁK. Én 2014 eleje óta döbbenten figyelem az orosz vezetés – konkrétabban: Putyin csodaelnök és Lavrov csoda-külügyminiszter – abszolút érthetetlen magatartását, húzásait a Donbasszal kapcsolatban. MOSTANRA ÉN MÁR A DONBASSZ ÜGYE ÁRULÓINAK TARTOM EZT A KETTŐST. Legújabb rettenetes aggodalmam: az a terv, hogy Putyin csodaelnök ENSZ-békefenntartókat vezényelne a Donbasszba. Ő most is kimagyarázza magát, mint mindig, egész szellemi műhely foglalkozik a gyanakvó közvélemény hülyítésével. Három és fél (lassan négy) év tapasztalatai, borzalmas csalódásai azonban engem immár teljesen pesszimistává tettek.
EGY SZÓ, MINT SZÁZ: SENKI SEM LEHET IMMÁR BIZTOS ABBAN, HOGY MOSZKVA NEM ADJA-E FÖL A DONBASSZT – kitéve annak népét minden eddiginél példátlanabb terrornak, bosszúhadjáratnak. Ami a netán ott rekedő (és az előbbi okok miatt hazatérni már nem tudó) külföldi önkéntesekre is kiterjedne. Leginkább elkeseredett pillanataimban pont ezért szeretnék a Donbasszban teremni. Kérni a donyecki harcosoktól egy (viseltes) egyenruhát, egy pisztolyt, két-három golyóval. És amikor a térdre kényszerített fővárosokban felvonják a náci Banderland kék-sárga rongyát, ott, mindjárt, a főtéren golyót röpítek a halántékomba. Mert azt az árulást már nem tudnám élve elviselni! Donyecki barátaim, persze, fogadkoznak: ők akkor sem adják fel, és a végsőkig folytatják a harcot (ha lesz ilyen egységük, persze – főbelövés helyett – csatlakoznék hozzájuk, noha a helyzetet, abban az esetben, én már reménytelennek tartanám. A hősies Donbassz kitartott, felülkerekedett a juntán. Oroszországgal szemben, azonban, már az ő erejük sem lenne elég.
Én is így indultam el két és fél éve, és most harckocsizó vagyok. Útvonal terv:Budapest-Moszkva-Rosztov-Donyeck Ukraina.
Moszkvába menet ügyelni kell arra: az ember CSAK OLYAN JÁRATRA SZÁLLJON, amely elkerüli az ukrán légteret. Ilyenek a nagyobb légitársaságok, főleg az Aeroflot. (Őket – az adott esetben szerencsére – kitiltották az ukrán légtérből.)
A fapados járatok továbbra is a hagyományos úton, az ukrán légtéren keresztül közlekednek. Ezzel kapcsolatban megosztom egy rémtörténetemet.
A Donbasszban szolgált egy brazil fiatalember. Tehetséges volt, afféle parancsnoki posztig vitte.
Lavrov csodaminiszter immár sokadik fegyverszünete azonban őt is lelombozta. Fölöslegesnek érezvén immár magát, elhatározta, hogy hazatér, Brazíliába. Igen ám, de erre nem volt pénze.
Az interneten munkát kezdett keresni. Már vagy száz helyre írt. Mint azt rekonstruálni lehet, e-mailjeire fölfigyelt az SZBU, az ukrán Gestapo. Egy vélhetően fal cég, fal cím testhez álló munkát ajánlott neki: fegyveres biztonsági őrnek kellett (volna) elszegődnie egy – Ogyesszából induló – kereskedelmi hajóra. Tapasztalt biztonsági őrökre a kereskedelmi hajóknak égető szükségük van: Szomália partjainál megint elszaporodtak a kalóztámadások. (A fiatal önkéntes – Rafael Luisvarghi – hazájában rendőr volt.)
Rafael, persze aggodalmaskodott: Ogyessza, mégiscsak, a junta kezén van, ami nagy veszélyt jelent számára. Megnyugtatták: gondoskodnak biztonságára. Így Rafael (nem tudni hol, milyen járatra, fölszállt, elindult Ogyessza felé. A gép ukrán légtérben haladt, amikor a kapitányra ráparancsoltak az SZBU központjából: gépét irányítsa Kijev felé, ott szálljon le, különben lelövik. A kapitány mit tehetett mást, engedelmeskedett – noha Kijev nem szerepelt az útirányban. Amikor tehát a gép landolt a kijevi repülőtér betonján, arra nyomban fölszálltak az SZBU emberei, és magukkal vitték Rafaelt. Akire három hónap kínzások vártak (tudatmódosító injekciókkal is): vallja be, hogy az oroszok toborozták zsoldosnak (nem vallotta be). Az agyonkínzott foglyot átvitték azután egy normál börtönbe. Ahol meg köztörvényes cellatársai estek neki, folytatták gyötrését. Rafael 13 évet kapott (lényegében csak azért tudták elítélni, mert elfogásakor rögtön megtalálták nála,”bűnjelként” donyecki katonakönyvét, friss bejegyzésekkel).
A nemrégen kelt legutóbbi hír szerint a fellebbviteli bíróság nemhogy nem enyhít büntetésén, de az ítélet súlyosbítását tervezi. Hazája nemhogy a kisujját sem mozdította érte, de – terroristának minősítve saját állampolgárát! – maga is az ítélet súlyosbításáért szállt síkra.
Üdvözöljük Putyint Budapesten.